Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Lengyel András: Gnózis és utópia (A naplóíró Sinkó Ervin)
írói szempontból mindez kétségtelenül speciális élethelyzetet teremtett. Kifejezésére, érthetően, nem a rendszerszerű, zárt és kiegyensúlyozott filozófiai teória vagy a zárt történetet elbeszélő fikció bizonyult alkalmasnak — de nem is a pusztán hangulatot kifejező és rögzitő élménylíra. Sinkó Ervin, akinek pályája még a tizes évek közepén indult, persze sok vonatkozásban önkéntelenül is alkalmazkodott kora irodalmi konvencióihoz, írásai egy része kétségtelenül ennek az — egyébként éppen akkor átalakuló — irodalmi gyakorlatnak a puszta adaptációja. A személyes élményalapú dokumentativitás, s az erőteljes önreflexió azonban szinte kezdettől jelen volt írásaiban. Számára a saját élete, saját életének megalkotottsága volt az elsődleges probléma. így, joggal írja róla Radnóti Sándor, „minden megoldáskísérlete a dolog természeténél fogva önéletrajzi reflexió, saját életének megértéskísérlete, kérdés útjának igazságáról”. (Radnóti Sándor: Pilátus a krédóban. Sinkó Ervin filozófiai odisszeája. Híd, 1977. 3. sz. 353.) Aligha véletlen tehát, hogy legjobb — mert ellentmondásainak érzelmi és intellektuális feszültségeit leginkább uralni, s így azokat megjeleníteni tudó — írásai azok lettek, amelyek önmaga alaki to ttságának morális reflektáltságú öndokumentációi. A fikciót és dokumentativitást egyesítő, erőteljesen reflexív regény ( Optimisták), a dokumentatív hitelességű élettényekre sajátos naplótechnikával reflektáló* a tükröt tükörben megmutató álnapló (Egy regény regénye) vagy az ugyancsak önéletrajzi jellegű, önreflexiókkal és létértelmezéssel dúsított vallomás (Szemben a bíróval). S természetesen a filozófiai esszé, amely — egy nagy műveltség bázisán — szintén saját korélményének és életproblémáinak személytelenített stilizációja. Önmaga morális alakításának igénye, szubjektív emberi tisztessége, általános szolidaritásérzése, meditativ, töprengő alkata, több kultúrát átfogó, klasszikus hagyományt és kísérletező jelenidejűséget egyesítő műveltsége, létre reflektáló, spirituálist természetes realizmussal vegyítő gondolkodói hajlama leginkább ilyen formákban tudott önmagához méltóan megszólalni. S ezért lett fontos műfaja a — valóságos, nem fiktív — napló is, amely, megszakításokkal, élete hosszú szakaszában megnyilatkozási formája volt, s amely egyszerre dokumentuma egy életút eseménytörténetének s egy gondolkodói műhelynek. E naplók közül a legutóbbi időkig csak az ún. drvari napló látott napvilágot; ez az író jugoszláv partizánok közötti életét dokumentálja. Az Akadémiai Kiadó jóvoltából azonban immár hozzáférhető Sinkó valamennyi, 1916 és 1939 között írt ilyen jellegű szövege. (Az út. Naplók 1916—1939. Szerk. József Farkas és Illés László. Bp. 1990. A jegyzeteket és a bibliográfiát Bosnyák István készítette, a kötet munkatársa pedig Kálmán C. György volt.) Ebből a napló-kiadásból kiderül, áz első naplót még 1916-ban, Szabadkán kezdte írni a fiatal Sinkó, majd az öndokumentálást Bécsben, már emigrációban folytatta (1920); aztán újra Szabadka (1920); újra Bécs (1923—1925), újra Szabadka (és Szarajevó) (1926 —1927) következett. 1927—30-ban, jórészt a Zombor melletti Prigrevice Sveti Ivánon élve, csak kisebb terjedelmű, töredékes följegyzések születtek, de néhány év múlva, Moszkvába kerülve újra rendszeres naplóírásba kezdett (1935—36), majd ezt Párizsban (1937—39) is folytatta. Nem teljesen folyamatos tehát ez az anyag, olykor "hónapok, sőt évek is hiányoznak, s helyszínek (nemegyszer az életút új városai és országai) maradnak regisztrálatlanul. A naplófolyam eme hiányait azonban részben pótolja (s az írót ugyanakkor más oldalról, más összefüggésben mutatja meg), hogy Sinkó önéletrajzszerű visszatekintéseket is írt. Közülük kettő különösen fontos. Az 1919—20-ban, Bécsben írt Az út (amely 70 évi kézirati lét után csak 1990-ben jelent meg), s az 1935-ben Párizsban írott Szemben a bíróval (amely ugyan már többször s több nyelven megjelent, de gondolatilag is, történetileg is ide tartozik). Napló és önéletrajz persze, minden rokonság ellenére, nem ugyanaz. A napló, amely a jövő felé nyitott, a mindenkori aktuális jelen lenyomata, „önmagát” írja, lényege nyitottsága és folyamatossága. Az önéletrajz viszont retrospektív, s a vége felől megkomponált. A kompozíció révén a gondolatmenet valahová tart, s az önéletrajz csak azt tartalmazza, ami utólag, a vége felől visszatekintve is „fontos”, s ami egyúttal e célhoz el is vezet. A többi élettény s gondolat, mint lényegtelen, kimarad a kompozícióból. Ez erénye is, hiánya is a műfajnak. Erény, mert a kompozíció hangsúlyokat jelöl ki, s önkéntelenül is értelmez: jellege szerint műalkotás. Ám ugyanakkor az is 37
