Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Lengyel András: Gnózis és utópia (A naplóíró Sinkó Ervin)

egyéni hezitálás. A kor — a 20. század első fele — egyik nagy dilemmája feszül benne, s Sinkó Ervin nagy érdeme, hogy e benne jelentkező küzdelmet az elsők között tudta érzékeltetni. Európa keleti felén ugyanis, ahol mi is élünk, s ahol Sinkónak is kétes szerencséje volt élni, a 20. század, az utópiák, s az»utópiák realizálási szándékából fakadó történelmi kudarcoknak a százada. Ha volt korszak, amely — legalábbis elitjét illetően

— anticipált eszmények jegyében, s ezen eszmények megvalósításának erőltetésében élt, századunk ilyen volt e térségben. A létezőtől való radikális és totális elszakadás igénye a legjobbak közös korélménye lett — s egyáltalán nem indokolatlanul. A keleti Közép-Euró- pa társadalmai irtózatos ellentmondások között vergődtek. Ám az utópiák lényege, hogy megvalósíthatatlanok, hogy a realizálásukra törő akarat valami egészen mást, valami nem kívántat hoz létre. Az eredményt ma már ismerjük (bár nem biztos, hogy teljes égésiében s helyesen értjük is). A térségben — bár változó mértékben és különböző formákban

— kiteljesedett az állami mindenhatóság, s ezzel párhuzamosan megtörtént a civil társadalom erőinek szétzúzása és megbénítása, s kiépültek az ennek megfelelő uralmi formák és ideológiai viszonyok. Ennek oka nem utolsósorban az volt, hogy az utópikus változtatni akarás itt kapcsolódott össze azzal a történelmi kihívással, „amely a világkapitalizmus periferizálódó társadalmait” érte, „és a kései, voluntarista eszközökkel megszervezett modernizáció útjaira” taszította. A sztálinizmus ennek a folyamatnak lett „egyik első, súlyos politikai és emberi katasztrófákkal terhes megvalósulása”. E folyamatot persze lehetne magyarázni Sztálin személyes tulajdonságaival, a „sajátos orosz viszonyokkal” (stb.). Bayer Józsefnek van azonban igaza: „Ha a megkésett és voluntarista eszközökkel erőltetett modernizáció problémáját kihagyjuk a sztálinizmus tárgyalásából, akkor [. . .] Nehezen magyarázható meg a gazdasági, politikai és szellemi hatalom iszonyú koncentrációjának az a diabolikus logikája, amely a társadalmi emancipáció romantikus élharcosait, a bolsevik forradalmárokat is meglepte, és amely minden ellenállást lehengerelve vezetett el a sztálini totális despotizmus kialakulásához.” (Bayer József: Lukács és a sztálinizmus. In: Miért Lukács? Bp. 1990. 45.) Ám mindemellett az is nyilvánvaló, a sztálinizmus genéziséhez és legitimálásához a valóság konkrét viszonyait föloldó és vágyképekké kombináló utópikus tudat is hozzájárult. Az a vágy, amelyet az önmaga ellenében ható, modern és premodern elemeket elegyítő kapitalizmus termelt ki, s amely nagy intenzitással, de csak homályos formában s illuzórikusán tudta anticipálni azokat az értékeket, amelyek e kapitalizmust gondolatilag meghaladni akarták. Sinkó Ervin egyéni tragédiája, hogy élete e folyamattal összefonódva, annak részévé válva zajlott le, s így maga is e folyamat erősítője lett. A történeti folyamatok persze — legalábbis az egyéni önkény értelmében — sohasem önkényesek, a már adott állapot eleve kijelöli a lehetséges folytatást. Az egyén, amikor egyik vagy másik lehetőség mellett voksol, csak választ a számára fölkínálkozó — általa meglátott! — magatartás- és cselekvéslehetőségek közül. De ezzel maga is hozzájárul ahhoz a folyamathoz, amelynek eredményeként a puszta lehetőség realizációvá, külső realitássá válik, s a továbbiakban maga is meghatározza a lehetőségeket. Az ember tehát egyszerre alanya és tárgya a történeti folyamatoknak, létrehozza és elszenvedi azokat. S ez a kettősség, melyet Sinkó Ervin különösen mélyen, szinte már-már állandósult létélményként élt meg, egyéni emberi tragédiáját írói lehetőséggé változtatta. Ma már bizonyos, ennek a monumentális kudarcnak az egyik legintenzívebb megélője és kifejezője volt,

— a magyar irodalomban e nemben a legnagyobb, s legtisztábban szóló. A problémákat már 1919-ben érzékelte, a húszas évek vége felé pedig annak kimondásáig is eljutott, hogy „egy nagy reménynek, egy világtörténelemmel biztató és groteszk naivitássá vált forradalomnak az invalidusa” lett (Napló, 211.). De — kudarctudata ellenére — továbbra is új reményeket keresett s akarta a reményt; a jelent tagadó, azt meghaladni ígérő utópiák vonzása — változó formában és tartalommal — újra és újra föllángolt benne. Életművét így új és új utópiák konstruálása, s a szükségszerűen föltámadó kételyek kibeszélése, tehát egy tagadhatatlanul súlyos ellentmondás tölti föl élettel, érzelmi s intellektuális feszültséggel.

36