Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)
megfeledkezett eredendő mélabújáról. Kihívó lett és férfiasán igerkedő, ahelyett hogy mint más nőkkel, behúzta volna a nyakát a gátlásosságtól, lemondó hajlamától. Most ott ültek egymással szemben a fekete-piros tulipánmintás terítővei takart asztal két oldalán és ittak, mondták a gondjaikat. Mindegyikük a magáét. Sokat nem kellett magyarázniuk: ismerték egymás házassági viszontagságait. Farádi Szabó azt is tudta, mennyi baja van Sárinak az iskolában, mert a tanári karban majdnem mindenki farizeus és megvetik a szabad szája és erkölcse miatt. De még jobban meggyötörte, hogy nem mondhatja, amit tudott a magyar és az európai történelem legkritikusabb fordulatairól: a trianoni szerződésről, az ötvenes évekről és főleg, hogy 1956-ot nem hívhatja nyíltan forradalomnak. Esetenként, ha otthon beszélgetett tanítványai kisebb csoportjával, nem tartóztatta magát: elmagyarázta, miért győzött a fölkelés és éppen ezért miért törtek ránk az orosz tankok a kellő időben, mielőtt még az élet visszatért volna a rendes kerékvágásba. Arról azonban csak halványabb képe volt Pistának, mennyire szerette Sári a második férjét, s később micsoda csalódást jelentett neki a férfi másfajta életfölfogása, az a félig nagyuras, félig kispolgári szemlélet és viselkedés, ahogy mérnöki pályáján alkalmazkodni igyekezett a folyton változó főnökök szeszélyeihez, egészen addig, míg maga is igazgató nem lett. Attól kezdve nem lehetett vele bírni. Fönnhéjázá- sában többé nem vett tudomást a felesége öntudatos értelmiségi moráljáról, egyenesen ki is gúnyolta ezt a szerinte lehetetlen életvitelt. Sári látta már, kihez ment férjhez, a baj csak az volt, hogy férfias föllépésének, alkalmankénti gavallériájának és főként a maga szexualitásának alaposan ki volt szolgáltatva. Elköltözések és kibékülések korszaka következett. Örült fogadkozásoké és teljesületlen ígéreteké. — De melyiktek akarta tovább húzni ezt a haldoklást, te vagy ő? — szakította félbe a magyarázatot Farádi Szabó. — Remélem, nem te? — Én jobban bíztam, mint ő — nem is tudom, miben. Talán csak az ösztönzött, hogy már másodszor mondok csődöt. Nem akartam újabb kudarcot, nem érted? — Sári hangja majdnem sírássá változott. Töltött mind a kettejük poharába. — És most? Pistában egy pillanatra sem villant föl a remény, hogy mint két magányos lény, most egymásra találhatnak, hiszen nincs külső akadály. A régi, lobogó vérű Sári azonban még mindig eltöltötte álmokkal, melyek köztük sose teljesültek annyira, amennyire szerette volna. — Most mit fogsz csinálni? — Tanítani fogok, mint eddig, és férfiakra gondolni se akarok. Elegem van, elegem van! — Sári, talán a bor hatására is, hisztérikusan hátravetette fejét a fotelszerű széken. — És te is csak azt tudod hajtogatni, mit csinálsz, mit csinálsz? Leszarok mindent és mindenkit, tudod?! — Én tudnék jobbat is ajánlani . . . Sári fölült. — Te? És mit? — gyanakodó volt az arca. Farádi Szabó nevetett, odament hozzá és megsimogatta hosszú, sötét haját. —: Tudod, milyen régen gondolok erre a percre? — Te mafla romantikus, mit akarsz tőlem? — Úgy gügyögött már Pistával, mintha az anyja volna. Olyan gyorsan dobálta le a ruháit, olyan gyorsan nyúlt hanyatt és tárta két karját Farádi Szabó felé, hogy annak nem is volt ideje az érzelmeit legalább egy-két szóval éreztetni. Már csókolta a száját, a mellét, a nyakát, combjait, mint 8
