Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)
régen. Sári olyan odaadó volt, mintha legalábbis titkolt szerelem tört volna ki belőle: Hosszú sorozatokban vette át párja ritmusát, sikogatott és a férfi hajába túrt hegyes körmeivel, hogy még a vér is kiserkedt a helyén. Farádi Szabó pedig igyekezett, hogy minden úgy történjen, ahogy annyiszor elképzelte: egyesíteni tudja a szépséget az álommal, és az álmot a valóságos Sárival, azzal a gyönyörrel, amit csak az ő öle sugározhatott testébe. Tudatos élvezet volt ez: régi szeretők idillje,- várakozása. Hiszen mind a ketten számíthattak rá, hogy valami nem sikerül, hogy kevesebb vagy sokkal több lesz, amit kapnak és adnak. És a fortisszi- mó hegedűi, trombitái és dobjai után nem tudták eldönteni, csalódtak-e, elkáprá- zódtak-e, legalább annyira, hogy a barátságuknak ne kelljen szégyenkeznie a szerelmi vágyuk előtt. Fölöltöztek és megint borral hűsítették növekvő belső izzásukat. Farádi Szabó azonban látta, érezte Sárin, hogy rögtön kitör belőle a szokásos vad őszinteség, amely nem tűr meggondolást, baráti irgalmat. Védelmet keresett a közeledő viharral szemben. — Minden szépséget eszembe juttattál, amit benned azelőtt megtaláltam. — Azt akarod mondani, hogy most bezzeg nem találtad meg? Félsz kimondani? Mitől félsz? Mondd csak ki, rajta! — Mit mondjak ki? Egyszerűen azt érzem, hogy ez az a kezdet volt, ami minden folytatásból szükségszerűen következik. — Csakhogy nem lesz folytatás, barátom! Nem lesz, mert én szeretlek, tudod, és mindig is szeretni foglak. De nekem sose jelentett és most is azt éreztem, hogy sose jelent a veled való szeretkezés annyit, amennyit neked. Ezen nem kell megsértődnöd, így van. Másnak biztos többet jelentesz, nekem nem. Hát akkor „attól kezdve ...” — gondolta Farádi Szabó. Szóval itt van megint egy „attól kezdve”. Szomorú lett, de azért nem annyira, hogy sértettséget vagy dühöt érzett volna. Ő is szerette Sárit, és végeredményben mindig is csak szeretet volt kettejük között. Az, hogy eddig azt hitte, legalább a szexualitásban túlemelkednek a viszonyuk korlátain, most, hogy megtudta ennek az ellenkezőjét, sőt, még azt is, hogy Sári inkább csak engedékenységből feküdt össze vele, nem okozott földcsuszamlásszerű rombolást benne. Tudomásul vette, mint élete rendszerint bekövetkező rossz minősítését. Megcsókolta az asszony keletiesen kiálló, szép arccsontját — a finom, hihetetlenül vékony bőrtől kicsit megborzongott — s megnyugtatta: — Százféle viszony lehetséges. A mienk ilyen felemás. Persze, lehetett volna kölcsönösen kielégíthetetlen is. A lényeg az, hogy „mi már nem változunk.” Mert már megváltoztunk. A te tested is más lett. Sári, úgy látszik, kicsit félt a leértékeléstől, mert most megkönnyebbült és hagyta, hogy Farádi Szabó átölelje a vállát, és sokáig így maradjanak, egymásra hajtott fejjel az árnyékokkal veszekvő szobában. Végre egy ember, akinek nincs igaza Ez az ember, sajnos, Farádi Szabó Pista volt. Azaz nem sajnos, mert ő nagyon is örült annak, hogy abban a világban, ahol mindenkinek folyton igaza van; éjjel-nappal, és a föld minden táján igaza van, ő az egyetlen, akinek sose volt és 9
