Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Lengyel András: Gnózis és utópia (A naplóíró Sinkó Ervin)
Lengyel András Gnózis és utópia A naplóíró Sinkó Ervin „Nem furcsa? Egy ember, aki gyerekkora óta, mindig óta a nagy egyház után vágyott és sorsa a szekta.” (Moszkva, 1936. febr. 7.) „Az sem kérdés, hogy bölccsel vagy bolonddal, eszessel vagy ostobával történtek-e mindezek. Emberrel történt és egy ember, akármilyen is az, tanulság lehet embertársainak.” (Wien, 1920. április) ^gyik naplófeljegyzésében a fiatal, de már sok mindent megtapasztalt Sinkó Ervin azt írja, hogy nagy író, nagy művész lehetne, de nem az; benne minden csak hozzávetőleges, ő maga kuriózum: „ ... azt hiszem, nagy művész lehetne belőlem. [...] valószínűleg csak kuriózum leszek. [.. ] Az én életemben [..,] az az egyik jellemző sajátság, hogy egészen jól semmit se csináltam és egészen jól semmi sincs.” (Napló, 191.) Ezt a rosszkedvű, s erősen önkritikusra hangolt megjegyzést persze méltánytalanság volna egy az egyben érteni; túlzása nyilvánvaló. Sinkó — ma már tudjuk — beletartozik irodalmunk ama vonulatába, amelyet érdemes számon tartani, s amelyhez érdemes olvasói szándékkal ismételten visszatérni. S ez nagy szó; tudjuk, mily könnyen érdektelenné lesznek az egykor nagyoknak kikiáltott, már életükben kanonizált írók is. Néhány év haláluk után, s életművük iránt teljes a közöny. Az imént idézett önkritika mégsem csak hangulati értékű; önismeret is áll mögötte, és Sinkó tagadhatatlanul valami lényegeset mondott ki önmagáról, amikor leírta, hogy valami hiányzik belőle, valami, ami igazán naggyá teszi az írót. Bár a verstől az esszéig, a regénytől a drámáig sok mindennel próbálkozott (életműve mennyiségileg egyike az igen nagyoknak), a legjelentősebbek színvonalát tartósan egyikben sem érte el. Miért? A válasz nem könnyű, s egyetlen okra nem is lehet visszavezetni. Az egyik lehetséges ok mesterségbeli. Szerkeszteni nem igen tudott, gyakorta túlírta műveit, s tartós otthontalansága és soknyelvűsége is gátolta a mívességben. Nyelve — mint egyik első magyarországi propagátora („szálláscsinálója”), Sükösd Mihály is leírja róla — gyakorta nehézkes, darabos, olykor idegenszerű. Ez azonban magyarázatnak mindenképpen kevés. Fontosabb látszik attitűdjének, az élet nagy problémáihoz való viszonyának bizonyos inkonzisztenciája, ellentétes végletek között való ingadozása. Alighanem innen adódik, hogy irói életműve java, minden benső sugárzása ellenére, inkább magas rendű emberi és intellektuális dokumentum, mint hagyományos értelemben vett fikciós irodalom. Hogy kuriózum volna, mégsem állítható, ellenkezőleg: életműve — minden egyenetlenségével, föloldatlan s föloldhatatlan ellentmondásával egyetemben, esetenkénti megformálási gyöngeségei ellenére — paradigmatikus értékű. Az a szemléleti ingadozás ugyanis, amely írásai esztétikai érvényességét korlátozza, több mint lelki bizonytalanság, mint 35