Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 10. Októberi mozaik - a dialógushiány formái, archetípusai és mozgásiránya
Mikhál, elég sokszor Petur és utolsó színrelépésekor Melinda is. Egy mentalitás konstituálódik itt formává, egy miközben sajátos, rögtön kitágítható létszituáció. A Bánk bán a társtalanság, a tájékozatlanság, a másik meg nem értésének, a helyzetébe való belehelyezkedésre való képtelenségnek (is) a drámája. (S persze főképpen Bánk helyzetébe nem tud, nem kíván senki belehelyezkedni; őt nem hajlandó senki „meghallani”.) Hagyományos dialógust Gertrúd, Ottó és Biberach folytat egymással. A végki fejletben Bánk: Nincs a teremtésben vesztes, csak én!”. A Király (kétellyel, sértettséggel): „Nincs a teremtésben vesztes csak ő . . .” Még a legnagyobb közös hiányban is elbeszélnek egymás mellett. Ezt nevezi a mai irodalmi elemzéstechnika egyik irányzata elég határozottan és pontosan „bizánci diszkurzusformának”. A természet mindig megnyugtatott. Mióta életem egy részét a szőlőhegyen töltöm, ez folyamatos kapcsolat. Megfigyeltem, hogy az ilyen kontaktus és a hatás miképpen alakul ki. Hosszan nézek egy diófát, dombgerincet, nézem a bazaltorgonákat, a párafátyol alatt a medencét. Sokáig tart, amíg eljutok a másik univerzumig. Nekem kell — befogadóként — felnyílnom a találkozáshoz. Nem békés, harmonikus belső mozgás ez. Önfegyelemmel teli készültség a magam alkalmassá változtatására, ami persze az így kicsikart (a megnyugvás megteremtette körülmények közötti) kontaktusban sokszorosan megtérül. Még egy Bánk bán-munkajegyzet. Olvasom George Steiner Antigoné-könyvét. Szellemes rendszert állít föl annak a tételének az igazolására, hogy az emberi életben ötféle kibékíthetetlen konfliktus van, s (szerinte) az Antigoné az egyetlen mű, amelyben mindez együtt jelen van: a férfi és nő, az öreg és fiatal, az egyén és a közösség (hatalom), az élet és a halál, az ember és az isten(ek). A Bánk bán-ból (mint nemzeti archedrámából) teljesen hiányzik a második, a negyedik, az ötödik konfliktuspár, s tulajdonképpen az első is a harmadiknak rendelődik alá. Összefüggésben lehet ez a dialógushiányos formákkal, mint mentalitás kifejeződéssel. Mindenképpen leszűkített a metafizikai tér, amelyben már nem működhet olyan gőgösen ama „monológikus igazság fogalom” bármelyik oldalon. Ez a betömörülés (a felosztás szerinti) harmadik dimenzióba, mint egy alapművön túli sajátosság, hosszabb távon „működik”. Bontsuk tovább Hamvas egyik gondolatát: „A visszatérés lehetőségében való hit, akár olyan rejtett reménykedés, amilyenben a tömeg él, akár magasabb szellemmel párosul, két forrásból fakad: az egyik az, hogy az emberiség a jövőtől fél, a másik az, hogy azok, akik az emberiséget vezetik, nincsenek tisztában a történeti valósággal és annak természetét nem ismerik. Ebből a helyzetből a modern kornak két alapvető jellemvonása tűnik ki: a menekülésvágy és a kontárság.” Mindkettő párbeszédképtelen, teszem hozzá. ' A politikai restauráció kísérleteinek, a hajdani „boldog békeidők” mintájára kialakított „régi jó harmincas évek” kultuszának, ama kontárság az alapja, amely képtelenné teszi (például a mai vezető politikust) arra, hogy valóságos helyzeteit- feladatait tekintse át. Menekül, mivel nem alkalmas a megértésre és (nem a megoldhatatlan, hanem) a megoldható megoldására. A menekülésnek ilyen helyzetben egyetlen iránya van: a vissza. 33
