Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 10. Októberi mozaik - a dialógushiány formái, archetípusai és mozgásiránya
pa sorsa . . . De ki beszélget ma erről a politika vezérkarában? Ki töpreng itt valóságos viszonyítási pontokról? Hát akkor vessünk egy pillantást a hátsó függöny mögé. Idézetek Michel Chossudovsky ottavai professzor elemzéséből: „A Nemzetközi Valutaalap kidolgozta makroökonómiai stabilizációs tervek és „szerkezetátalakítási programok” emberek százmillióinak életét érintik. A szerkezetátalakítás közvetlen hatása, hogy a szegénység világméretűvé válik ... Az uralomnak ez az új formája, amelyet „piaci kolonializmusnak” nevezhetünk, népeket és kormányokat rendel alá e piac személytelen erőinek, és tudatos manipulációnak, ami ilyen mértékben történelmileg példátlan helyzet. . . A szerkezetalakítási programok alkalmazása nem korlátozódik a harmadik világra. Több volt „szocialista” országban is a „piac” nevében hozott stabilizációs és liberalizálási intézkedések a lakosság széles rétegeit szegényítették el. . . Lengyelország és Magyarország helyzete nem tér el alapvetően sok latin-amerikai országétól... A harmadik világ nemzetei, akikhez most Kelet-Európa olcsó munkaerőt kináló országai is csatlakoznak, így féktelen versenyzésre készülnek. Mindenki ugyanazokon az európai és észak-amerikai piacokon akar eladni. Csökkenteni kell tehát a termékek árait, amelyek most a nyersanyagárak görbéjét követik ... A század végén a világ lakossága 6 milliárd fő lesz, ebből 5 milliárdan fognak szegény országokban élni. Míg a gazdag nemzetek, (köztük az Öböl jómódú olajállamai), tehát a lakosság mintegy 15 százaléka a világ jövedelmének közel 80 százalékát ellenőrzi, addig az emberiség 56 százaléka az „alacsony jövedelműnek” nevezett országokban él . . .” A párbeszédképesség alapja végtelenül egyszerű: ne higgyük, hogy birtokában vagyunk az igazságnak. Olvasom (egyelőre levonatban, mint az Életünk új ánkétjának meghívottja) Radnóti Sándor mély (és szerintem is jogos) teljes elhatárolódását Csurka István álláspontjától. (Első hozzászólás a nemes, nagyívű Vekerdi-esszéhez). De jegyzeteim gyűjtögetése közben meghökkent, ahogyan Radnóti néhány mondatos kitérőjében nekimegy Lengyel Lászlónak is. Divat, mondja, az objektivitás, a sehová való el nem kötelezettség, aminek Lengyel az egyik reprezentánsa. Függetlenül attól, hogy ha valaki állástfoglalt itt folyamatosan a legkényesebb kérdésekben, — beleértve az MDF analízisét, akár Csurka véleményeinek analízisét is csakúgy, mint az SZDSZ-ét vagy más politikai csoportosulásokét — az éppen Lengyel volt az elmúlt két évben, miért szolgálna rá a csaknem sértő oldalvágásra azért, mert — valóban — nem hajlandó gondolkodásmódjába beépíteni a (valamelyik, bármelyik) párthoz való elkötelezettséget? Az egyik minőség szintjéről is ilyen nehéz ráhangolódni — a különböző megközelítésekből, álláspontokból adódó akár éles vitákat nem elkerülve — a másik minőségszint szellemi pozícióira? (Jegyzet a Bánk bán-könyvhöz.) Alapos olvasatból elég könnyen megállapítható, hogy Bánk (szinte) mindvégig monológot mond. Arról már esett sokszor említés, hogy Tiborcot hallgatva ő állandóan Melindát emlegeti. De a magánbeszéd máshol is folyik, Peturral, a Királlyal, Melindával, Simonnal, Mikhállal és valóban, Tiborccal is. Ugyanígy, monológban „érintkezik” környezetével Simon és 32
