Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Varga Imre: Erüszikhthon visszatér?
Varga Imre Erüszikhthon visszatér? 4^-^zükscgszerű-e, hogy a régi idők mítoszai megtörténjenek velünk ismét? Sorsunk-e, hogy mitikus események szereplőivé váljunk, hogy egyszerivé éljük az általánost? Hogy áthangzzanak velünk az ősképek az idők kezdetétől századunkig? Erüszikhthon Triopasz fia (Ovidius szerint viszont Kekropsz és Aglaus sarja volna) egyike azon keveseknek, akikkel szemben még a szelíd földistennő, Déméter sem tartóztatta meg haragját. Az istentelen, romlott életű ifjú, ugyanis építőanyagot akarván szerezni új ebédlőjéhez, fejszét vetett a földistennő szent ligetére, csodálatos tölgyekre, égerfákra. Az isteni ligetre fejszével rátörő ifjú társai kérésére sem veti el rettenetes tervét, nekiesik a legszebb tölgyfának, s „amikor törzsébe sebet hasított a gonosz kéz”, a fa vágott sebéből vérsugár fakad. Erüszikhthon ettől sem döbben meg, sőt hergeli a vérszag, fejszézi tovább a szent fákat. Ezért sújtja őt büntetés. Déméter kérésére megszállja álmában az éhség „és testébe taszítva magát, telefújja a torkát, mellét és ajakát, s étvágyat ereszt az erébe”. A fanyűvő fiatalember csillapítatlan éhséggel ébred, s naphosszat rágott, falt, tömte hasát, mértéktelen étvágyában felfalta a teherhordó összvéreket, a tehenet, hátaslovat, hadimént, ám minél többet vetett a gyomrába, annál éhesebb lett, elherdálta, étellé váltotta minden örökségét. S végül kiáll koldulni az útra, és szemetet, moslékot, hulladékot eszik, s „kezdi saját testét harapással tépni, befalni.” Magát rágja, emészti, horpadt inakkal, csontra száradt bőrrel, soványan. * * * Elidegenítő korunk átka, hogy esetleg nem hat a kérdés olyan vérlázítóan, pimaszul, embertelenül, mint amilyen ténylegesen. Szükségünk van-e legbenső önmagunkra, az igazi én-re? A világnak azon a térfelén, ahol mi élünk, a szocializmusra, illetve a munkáshatalomra hivatkozva vált életformánkká a tömegesség. A tömeg — megtapasztaltuk — alaktalan, bármire kapható és felhasználható emberanyag, benne az egyéniség elveszik, eljelentéktelenedik, az egyének elszigetelődnek, eltávolodnak egymástól. Minden eltöme- gesítő társadalom közvetve-közvetlenül, szándékosan vagy az akaratlanság látszatát keltve felbomlasztja a közösségeket, az önmagukat kormányzó szervezetek, csoportok vagy megszűnnek vagy pedig alávetettjévé válnak az egyetlen világnézetnek, pártnak. Aki nincs velünk, az ellenünk van. Az emberek életszemléletét, világnézetét próbálják erőszakkal egyformává, egyöntetűvé, egyhangúvá tenni. Aki különbözik, aki más, az gyanús — mondogatják e rend ügyelői. Művük foglyai is, a csinált rendé. Ami jellemző ezeknek a polgároknak a mindennapjaira: a szürkeség, félelem, eseménytelenség és egyetemes unalom. A másik térfelen a manipuláció közvetettebb: a piac, illetve a tőke törvényeire hivatkozó világban az emberek életmódjába szólnak bele, a rádió-, tévé- újságok az anyagi javak bőségét népszerűsítik, s aki ennek bedől, az életével fizet érte. Nem az élete szűnik meg, hanem a létezése. Az eltömegesedés és az uniformizáció ellenszere is ugyanaz: a független, szabad és öntermészete szerint élő ember. Aki tudja, hogy mindent szabad, de nem minden használ. Ez a felelőssége. Tudja, hogy a szabadság nem vásárolható meg pénzen, mert benső, nemcsak lelki, de szellemi érték is, nem tartozik a megfizethető javak közé. Áldozni kell érte. Magunktól, magunkat. Az önző énünket. Igen ám, de a pénz kézzel fogható, a lelki értékek viszont nem. A látszat valóban ez, de próbáljunk a káprázatok ellen, 72
