Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Kántor Lajos: Honos-hontalan

És hogy a politológia, a politikai publicisztika felől indulva, most már közvetlenül az irodalom is szóba kerüljön e honos-hontalan eszmefuttatásban, kérdezzünk rá: mi történik az íróval ebben a megingott értékrendű (otthontalan?) világban? Ahol „a régi jó diktatúra” látszólagos (viszonylagos) kultúrapártolása, üvegházi védelme — persze „pártos” biztosítottsága — után mindenkinek meg kell küzdenie könyve, folyóirata megjelentetéséért. Ahol a piacosság szempontjai az elsődlegesek, az esztétikai s az etikai érték nem feltétlen ajánlólevél. Nyilván eddig is ki volt szolgáltatva a szerző az intézmény (a szerkesztő) szempontjainak, most azonban az intézmény is kiszolgáltatottá, kiszolgáltatottabbá vált

— anyagilag. Hontalannak érezheti magát a legnemzetibb író is ilyenformán a legnemzetibb államban, szülőhazájában, ha megalázóan kilincselnie kell jónak mondott kézirata kiadatásáért is. És levonhatja azt a következtetést, hogy mégsem ő a honos — hanem aki a pénz, a tőke fölött rendelkezik.

Nem akarok példálózni, nem próbálom nevekkel, címekkel igazolni nagyon általános és (azt hiszem) mégis nagyon elevenbe vágó kételyeimet, gondolataimat korunk fő metaforájával kapcsolatban. Egyetlen irodalmi példa erejéig azonban visszatérek Erdélyhez, közvetlen környezetemhez. 1946 óta jelenik meg Kolozsvárt egy írószövetségi hetilap, illetve most már kétheti lap. (Indulásakor ugyan csak havonta kétszer látott napvilágot, de akkor

— tudtommal — nem az anyagiak szabták meg ezt a periodicitást.) Utunknak nevezték el, a két világháború közti Korunk mintájára (amely csak 1957-ben tért vissza olvasóihoz). 1989 decembere után a lapnál maradt szerkesztők változtatni akartak és változtattak is (a túl ideologikusnak? lejáratottnak vélt?) címen, s így a Utunk jogutóda — a Helikon lett. (Emlékeztetve a régi Erdélyi Helikonra.) Nem vitatom helikonossá lett barátaim döntését

— de nem irigylem őket: mert hogy beszélhetünk „utunkról” meg „korunkról” ebben a vadul politizáló világban, az nem vonható kétségbe. De hol található meg 1992-ben a múzsák lakhelye? (Persze, Korunk-szerkesztőként is örülnék, ha bebizonyosodna: újra hajlandók az emberek figyelni a mindenkori Helikonra . . .)

71