Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Kántor Lajos: Honos-hontalan
Amikor régi intézményrendszerünk már jórészt lebomlott, iskolahálózatunk romokban hevert. Születtek ugyan — és éppen a hetvenes években — új (romániai magyar) intézmények, s ezek némelyike (különösen a Kriterion Könyvkiadó és eleinte a bukaresti televízió magyar adása) tisztességgel felvállalta a nemzetiségi érdekek szolgálatát; az általános romlást, a hontalanság-érzés eluralkodását azonban tartósan nem sikerült megakadályozni. Az itthon-hontalanok, jogfosztottak közül mind többen keltek útra — „alkotó” értelmiségiek, jól kereső orvosok, gyengén kereső tanárok, műszakiak, munkások, sőt falusi emberek is —, hogy kipróbálják, milyen a kinti, a szülőföldtől kilométerben számítva távolabbi vagy közelebbi hontalanság. Statisztikák nemigen megmondhatói annak, hányán (milyen százalékban) tudták a hontalanságukat új-honosságra változtatni, vagy csupán anyagi gondjaikat oldották meg úgy ahogy. (Jó esetben szakmai előhaladásukat is.) 1989 adventjáig nekünk, maradóknak mindenesetre sikerült maradéktalanul elvesztenünk illúzióinkat — olyannyira, hogy a (váratlanul?) beköszöntő „forradalom” újakat ültethetett el. Ideig-óráig. A diktatúrán vett közös győzelem, s következésképpen a közös jövőépítés hitét. A szabaddá váló véleménynyilvánítás, a sajtószabadság aztán egyértelműen napfényre hozta, hogy az Európába be-(vagy vissza-) jutás nem olyan egyszerű, s hogy a nemzetiségi konfliktusok semmit sem enyhültek az előző évekhez viszonyítva. „A régió jó diktatúrában” még működött valamilyen fék — legalábbis kifelé, a nyilvánosság felé igazolni próbálták a „szocialista” elveket —, az uszításnak tehát álcázottabb formái működtek. Ma már minden valamire való elemzés kimondja: a szabadságot széles körben, legalábbis kelet-európai, közép-kelet-európai tágasságban, mint a féktelen nacionalizmusok szabad megnyilatkozását élték és élik meg a korábban úgymond szocializmusra fogott kis és nagy népek, nemzetek; következésképpen a honosságot csupán a maguk számára kívánják fenntartani, a kisebbségnek az alkalmazkodást, a „többségi demokrácia” elfogadását vélik kiosztandónak. így lett az erdélyi, a romániai magyarságnak (is) újra „osztályrésze” a honos-hontalanság, amelyet alighanem nehezebb elfogadni, mint az előző évek, évtizedek „majd-ha-változik” hitét is hordozó hontalanságát. És mégsem lehet oly könnyen elvenni az emberektől a reményt. No nem a proletár internacionalizmus feléledésében, illetve a népek annyit hangoztatott (hazudott) testvériségében bíznak, akik továbbra is (vagy újra) bízni akarnak —, hanem a saját erejükben. Az újjászerveződő közösségek erejében. A várakozáson felül mozgósítható nemzetiségitársadalmi energiában; a letagadhatatlan részeredményekben; az (állam) elnöki beszédek közhelyeiből kikopott, ám a gyakorlatban letagadhatatlan politikai jelenvalóságunkban. Mindez persze a nemzeti kisebbségbe szorultak sajátos nézőpontja. A többségi magyar (vagy román vagy cseh vagy lengyel) ugyan mit kezdjen a honos-hontalannal, mint kor jellemző metaforával? Én azt hiszem, érdemes ezt általánosabban, a nemzetiségi társadalmakon túl is végiggondolni. És nem csupán azért, mert ezrek és százezrek, milliók vélték a közelmúltban szabadságuk kiélése legfőbb lehetőségének az új haza (?) vagy legalábbis ország választását s kerültek így kisebbségbe. Mindnyájunk „berlini falának” leomlásával, a hosszú időre konzervált értékrendszer(ek) felbomlásával azok is a honos vagy hontalan kérdésével találkoznak, akik ki sem mozdultak országukból, sőt a határ sem mozdult a fejük fölött, illetve talpuk alatt. Mozdult viszont a honos kategóriája. Ami biztosnak, öröknek, végleg-saját- juknak tudtak, arról (annak egy részéről) kiderült, hogy mégsem örök, mégsem változha- tatlan. A kizárólagos nemzeti értékek esetleg már nem fény lenek úgy, mint régen; ama bizonyos fal lebontásával a nemzetközi értékeknek (esetleg talmi kincseknek) szabad áramlása indul meg — és ez a régi változhatatlanságához ragaszkodóban felkeltheti a veszélyérzetet. A veszélyérzet pedig a hontalanság félelmével járhat együtt, ami viszont — talán bizonyítani sem kell példákkal, nevekkel — agresszív magatartást indukálhat. Különös vádak sorozata született, születik a honos-hontalan kisajátító felfogásából, akár egy nemzeten, egy anyanyelven belül.. . 70
