Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Czegő Zoltán: Balatoni lenyomat

Sz. írja mai levelében: „Szép írásodat megkaptam, át is adtam B.-nek, aki az irodalmi anyagokat kezeli.” Istenem, nem tudnák, hogy a tegnapi lapok szerint már egyikük sincs a szerkesztőségben? Vagy nincsenek menesztve, csupán a pletyka szeretné? Sosem jobbkor jó híreket! — gondolom magamban, és jut lelkem egy kicsit másokat is sajnálni. És én? Velem? Jobb híján coitus interr up tushoz folyamodik az óvatos férfi. Pár pillanat múl­tán, az extázis zuhantában ez számára már gusztustalan. Ám az extázisbán leledző nő fölsikolt: És velem? velem mi lesz most? A reggelinél hozzám jön az öregúr, tipeg, megáll, én föl, ő néz alulról leereszke- dőleg föl az arcomba. — Te költő vagy? Képzőművész? Mondom. A könyveimet nem említem. Hátha egyiket sem olvasta? És mon­dom, hogy inter . . nem, nem ruptusz, hanem interregnum, szóval nincs telefon­számom. — Valamelyik este el akarok veled beszélgetni. Olyan érdekes az arcod . . . — mondja. Aztán int, el. Nagy kedvem van a szemébe nevetni: — Érdekes lehet az arcom, mert egyoldalúan fejlett a balfele, szépen megdagadván a rossz fogamtól. De ha tudnád, melyik laptól s hová megyek, nem hiszem, hogy lenne szabad estéd a számomra is. Vagy legalábbis egy ilyen magiszteresen beígért, áldozatos órád . . . Fióci az éjjel ismét fölriadt. Még jó, hogy nem teljesítettem a kívánságát. Fönn akart aludni a várban velem együtt. Én is szerettem volna, de nem vállaltam semmiféle kockázatot, no meg a szúnyogokat sem. Mondtam is neki: Ha a szúnyogok meg is kímélnek, jöhet sikló, vipera, csörgőkígyó és szárnyas sakál meg ilyesmi; és az sincs kizárva, hogy fölriad a várban és legurul. Az nem lenne olyan dicső pusztulás, mint Zrínyié Szigetnél. Villanyt gyújtok most, áll a szoba közepén, szigorú. — Én oda többet vissza nem fekszem — mondja. Adok egy kis vizet neki, megnyugszik. Vajon mibe nem akar visszamenni álmában? Vajon folytatja azt a rémálmot, amelyből sikerült kimenekülnie az előbb? Reggel, mintha semmi sem történt volna, mosakodás közben fölteszi a kérdést, hogy ha a horvátországi szerbek megkapják a kulturális autonómiát, miért nem kapják meg azt az újvidéki magyarok is? A kérdést méltányolom, ám ezúttal csak nagy vonalakban jutunk el a magyarázattal az ébredező népek tyúkmellet döngető nagyravágyásáig, lásd Románia, Szerbia etc. Hát igen, csomagolunk. Kusza rendben bennünk a sok élmény. Pakoljuk be a zoknikat, ingeket is. Ittmaradtak a hosszú lábú, hosszú derekú fehér német lányok, meg a lábnyomaik. Ki tudja, milyen nyomok ebben a 13 éves fiúban. Barátom 23 évvel ezelőtt, fia születésekor újjongott, hogy majd együtt járnak a fiával a lányok után, ha megnő. Ez az előnye, vigasza az ifjú apáknak. Sajnos, a fiú húszéves korában valamilyen ismeretlen betegség folytán meghalt. Azóta nincs. Ha nekem semmim sem marad, mégis csak van egy fiam. Vajonok benne, bennem. Szemében én, meg a lányok, a fehér mellek, meg ez a csoda tó és majdanjaiban talán én is ott vagyok valahol. Szigliget, 1991. aug. 10. 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom