Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Czegő Zoltán: Balatoni lenyomat
Sz. írja mai levelében: „Szép írásodat megkaptam, át is adtam B.-nek, aki az irodalmi anyagokat kezeli.” Istenem, nem tudnák, hogy a tegnapi lapok szerint már egyikük sincs a szerkesztőségben? Vagy nincsenek menesztve, csupán a pletyka szeretné? Sosem jobbkor jó híreket! — gondolom magamban, és jut lelkem egy kicsit másokat is sajnálni. És én? Velem? Jobb híján coitus interr up tushoz folyamodik az óvatos férfi. Pár pillanat múltán, az extázis zuhantában ez számára már gusztustalan. Ám az extázisbán leledző nő fölsikolt: És velem? velem mi lesz most? A reggelinél hozzám jön az öregúr, tipeg, megáll, én föl, ő néz alulról leereszke- dőleg föl az arcomba. — Te költő vagy? Képzőművész? Mondom. A könyveimet nem említem. Hátha egyiket sem olvasta? És mondom, hogy inter . . nem, nem ruptusz, hanem interregnum, szóval nincs telefonszámom. — Valamelyik este el akarok veled beszélgetni. Olyan érdekes az arcod . . . — mondja. Aztán int, el. Nagy kedvem van a szemébe nevetni: — Érdekes lehet az arcom, mert egyoldalúan fejlett a balfele, szépen megdagadván a rossz fogamtól. De ha tudnád, melyik laptól s hová megyek, nem hiszem, hogy lenne szabad estéd a számomra is. Vagy legalábbis egy ilyen magiszteresen beígért, áldozatos órád . . . Fióci az éjjel ismét fölriadt. Még jó, hogy nem teljesítettem a kívánságát. Fönn akart aludni a várban velem együtt. Én is szerettem volna, de nem vállaltam semmiféle kockázatot, no meg a szúnyogokat sem. Mondtam is neki: Ha a szúnyogok meg is kímélnek, jöhet sikló, vipera, csörgőkígyó és szárnyas sakál meg ilyesmi; és az sincs kizárva, hogy fölriad a várban és legurul. Az nem lenne olyan dicső pusztulás, mint Zrínyié Szigetnél. Villanyt gyújtok most, áll a szoba közepén, szigorú. — Én oda többet vissza nem fekszem — mondja. Adok egy kis vizet neki, megnyugszik. Vajon mibe nem akar visszamenni álmában? Vajon folytatja azt a rémálmot, amelyből sikerült kimenekülnie az előbb? Reggel, mintha semmi sem történt volna, mosakodás közben fölteszi a kérdést, hogy ha a horvátországi szerbek megkapják a kulturális autonómiát, miért nem kapják meg azt az újvidéki magyarok is? A kérdést méltányolom, ám ezúttal csak nagy vonalakban jutunk el a magyarázattal az ébredező népek tyúkmellet döngető nagyravágyásáig, lásd Románia, Szerbia etc. Hát igen, csomagolunk. Kusza rendben bennünk a sok élmény. Pakoljuk be a zoknikat, ingeket is. Ittmaradtak a hosszú lábú, hosszú derekú fehér német lányok, meg a lábnyomaik. Ki tudja, milyen nyomok ebben a 13 éves fiúban. Barátom 23 évvel ezelőtt, fia születésekor újjongott, hogy majd együtt járnak a fiával a lányok után, ha megnő. Ez az előnye, vigasza az ifjú apáknak. Sajnos, a fiú húszéves korában valamilyen ismeretlen betegség folytán meghalt. Azóta nincs. Ha nekem semmim sem marad, mégis csak van egy fiam. Vajonok benne, bennem. Szemében én, meg a lányok, a fehér mellek, meg ez a csoda tó és majdanjaiban talán én is ott vagyok valahol. Szigliget, 1991. aug. 10. 12