Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Czegő Zoltán: Balatoni lenyomat
Elfeküdni a csónakban, egy picit elaludni, fiacs úgy is fölébreszt majd. Vagy inkább mégis, csakazértis húzni az evezőt, annak végén a lapátot? Ilyen nyél vagyok talán? S mások kezében? Erre most nem gondolunk. Lassan ki kell eveznünk, nemsokára dél van, fejünk fölött ragyog már a nagy pannon nap. A kaikcsi, a csónakos (törökül) a helyén ül, eteti hatéves kislányát, a csirkepaprikás mellett egy füzet, abba jegyezve, ki melyik csónakot vette el, mikor. A kislánynak harsányan kívánunk jó étvágyat, az apa köszöni, a gyerek szája tele csirkealkatrészekkel. Az apa is hasonlókat kíván számunkra „odabenn”, az egykori Esterházy-kastélyban, a mostani Alkotó Házban. — Ott ötfogásos ebédek vannak, úgy mondják. — Rosszul tudja, apja, egyféle levesből, kétféle másodikból választhat, ha ki lefizette. Ez van — mondok neki. Megnyugszik vajon? Törli a paprikást kislánya arcáról. Én nem nyugszom meg. Hát ezt gondolják idekinn? És elhiszik? Vagy legyintenek: „Egyenek végre a kákabélű művészek, éheztek eleget.” Igen? Így lehet? Kissé röstellem, ugyanis sosem voltam olyan helyzetben, hogy ilyesmit és így vágjanak a halántékomhoz. Nekem mindig a láz, a lázongás, a rágásra (is) növesztett fogak csikorgatása jutott éhgyomorra, a méltatlanok kacagása, de nem ez. Nézek a fiam után: hallotta ezt? De ő már a napon bogároz, szemre veszi a napon piruló födetlen női melleket. Hát igen, ennyi idős lehettem, mikor először láttam néhány szőrszálat egy lány ágyékán, előbújva a bugyi alól. . . Vagy kevesebb voltam? Korán megdermesztett a másság fölismerése. Most visszaemlékszem arra, mikor a megyei elvtársak számára fönntartott üdülő szigetről ki akart kergetni az őr, mert hogy kerülhetek én a dőzsölő elvtársak és családtagjaik rezervátumára fürdőnadrágosan? Bizonyára átúsztam a Marost, rossz szándékkal, mert a kompon csak igazolvány fölmutatásával jöhet át a halandó. Most osztályellenesség vagyok az ő szemében és potyázó. Igen, akkor a megyei KISZ-titkárnővel mentünk oda, az ő belépőjével, azt (is) használtam vele. Ö akkor reformpolitikusnak indult, aztán megöregedett, ráncos lett és abszolút kommunista. Úgy lehet, rosszul nyomtam a szövegemet. .. Igen, a mellek szépek a napon. Ha igen. Ha pedig löttyedtek, akkor meg minek az egész kirakat? Persze, ezért engem lehet támadni, és ezeket a löttyedt kirakottakat is tisztelni kell. De — támadni minek? Közben úszik a nevem laptól lapig — mégis, talán otthon kellene lennem, rendezvén a saját érdekeimet is, ahelyett, hogy süttetem magam a nappal, és elér ide is árja az acsarkodásnak Budapestről. Igen, talán úgy képzelik, hogy a Magyar Nemzetet én fogom ölben átvinni a kormány udvarába .. . Istenem, nem engem tartanak ilyen nagyra, hanem egymást olyan kicsire. A sarkamra kellene most állnom, de hát öt éve nem voltam szabadságon, és a fiam hálával ragyog rám a Balatonért. . . Úszunk, úszunk. Nyugtalanul alszik, minden éjjel veszekszik valakivel. Én azonnal fölriadok, fölgyújtom a lámpát, rászólok: — Fióci, mit álmodtál? Ne ijedezz már . . . Szó nélkül visszafekszik, reggel azt sem tudja, mi történt, miből riadt föl. Lehet az is, hogy a meztelen mellek miatt vannak erotikus álmai. Pl. nyúlna, és nem éri el azt a titokzatos puhaságot, aminek már az illatára is kíváncsi. 11
