Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 4. szám - Európa arcáról álmodom - Borislav Pekić: Hogyan veszejtsük el a vámpírt? (regényrészlet) - Fordította: Szilágyi Károly
nek vagyunk, olyan magától értetődőek a következtetéseik és olyan logikus a viselkedésük. Önmaguk megszállottjai. A parasztokkal bezzeg, hála a földtől való függőségüknek, sokkal könnyebb. Legtökéletesebb példányaik afféle csupagyökérfélék. Se levél, se virág, se gyümölcs. Merő gyökér az egész ember. És épp ebben rejlik a nagy lehetőség! Ha sikerül kitépni a földből, elmondhatjuk, hogy jó munka volt. A nőkről majd egy más alkalommal. Hol is kezdtük tulajdonképpen? Igen, igen, a hatáskeltésnél. Döntő fontosságú, hogy milyen benyomást kelt az ember a fogolyban. Nagyon sok múlik azon, sikerül-e odahatnunk, hogy tartósnak ítélje meg az adott helyzetet. Figyel, Rutkowski? Tartósat mondtam, nem örökkévalót. Óvakodjunk a túlzásoktól. Az örökkévalóság érzete megfosztja a reménytől a foglyot. A reménytelenség pedig megedzi. Agyag helyett kemény ércet kap az ember, melyet képtelenség összetörni. A mi ajtónkon mindig maradjon egy kis rés! Ne legyen olyan hírünk, hogy innen egy teremtett lélek se jut ki! Néhány szabadon bocsátott fogoly jobban kikezdi a többiek ellenállását, mint tíz kivégzés. Az meg magától értetődő, hogy aki innen kijut, már nem az ő emberük, hanem a miénk. így törtük meg a lelkűket. Aztán, ha a lélek megtört, a test is megadja magát. Őszintén és fenntartás nélkül. Ha fordított a sorrend, a legtöbbször fennáll a gyanú, hogy rászedtek bennünket. A test megtörése semmire sem kötelezi a lelket. Sőt! Ellenállásért és bosszúért kiált. Aztán — a rend. Nem győzöm hangsúlyozni, milyen óriási hatást gyakorol a klienseinkre a rendszeretetünk. Tovább megyek: a pedánsságunk. S itt nemcsak a lelkiismeretes adminisztrálásra gondolok. A hivatalos formaságokra is. Azt akarom, hogy a foglyok legértelmetlenebb panasza is jegyzőkönyvbe és eljárásba vétessen. Nem mintha különösebben érdekelne a további sorsa, hanem mert bizonyos apró követelések teljesítésével és ígéretek betartásával megnyerhetjük a bizalmukat, s előbb elhiszik a nagy horderejű ígéreteinket, melyeket, természetesen, nem fogunk beváltani. Nem akarok kusza szőnyegrojtot, gyűrött függönyt látni. És legkevésbé borotválatlan rendőrpofákat a folyosón! Nem kérdezem meg, olvasta- e Freudot. Értelmiségi létére igennel kéne felelnie. De maga úgyis letagadná. Ha kissé leegyszerűsítjük a dolgokat, és elhanyagoljuk a tényt, hogy Freud züllött fantáziájú zsidó volt, leszögezhetjük, hogy bizonyos gyermekkori benyomások előre meghatározzák későbbi viselkedésünket. Nos, az őrizetbe vétel első napján szerzett benyomások is döntően befolyásolják a fogoly viselkedését a kihallgatás folyamán. És már el is jutottunk a szőnyegrojtok jelentőségéhez. A hajnali háromkor idehurcolt gyanúsítottnak, aki még magához sem tért a rázúduló előzetes kérdésektől és pofonoktól, se ideje, se kedve nem lesz rá, hogy a kócos szőnyegrojttal foglalkozzon, de a tudatalattijába máris befészkeli magát a meggyőződés, hogy ebben az intézményben általános trehányság uralkodik. És szamár volna, ha ezt ki nem használná. Lám kedves Hilmarom, itt még a szőnyegrojt is döntő szimbólummá lép elő a kificamodott logika jóvoltából. A jólfésült szőnyegrojtok részévé válnak a rendőrségi szent rituálénak, feltételévé mágikus ereje érvényre juttatásának. Rotkopf kapitány gyér rőt borostája döntő akadályává a nyomozás sikerének. Haag zsíros gallérja elzsírosodásával egyenes arányban acélozza meg a kommunista banditák jellemét. A sáros csizmanyomok a Fogadóiroda függönyein, amelyekről eddig azt hittem, csak Max őrmester gyermekszobájának áruló illusztrációi, valójában a tehetségtelenségünk előretolt bástyái, térképészeti jelei annak a rejtekútnak, amelyen át az ellenség sértetlenül elillan a pincéinkből. Honnan a pokolból szedi ezeket a hasonlatait, tépelődöm, miközben igyekszem vele lépést tartani a folyosókon. Miféle démoni szerszámokkal kovácsolja e sátáni általánosításait? Mert az ezredes terror-értelmezése, kedves Hilmarom, magán viselte a művészet minden jegyét, az öncélú művészetét, melynek semmi egyéb rendeltetése nincs, mint hogy önmagát tökéletesítse. Végső megnyilvánulásában egyszerűen pokolként szemlélte a világot, mely nem a büntetés végrehajtásáért, hanem a Szenvedésnek mint olyannak a tökéletesítéséért üzemel. — Figyel, Rutkowski? Vagy megint valami párhuzamos gondolatot szövöget magában? — Csak fölmerült bennem a kérdés, ezredes úr ... — Veszélyes ösvényre téved az, akinek csak kérdései vannak, felelete nincs. 30
