Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 4. szám - Európa arcáról álmodom - Borislav Pekić: Hogyan veszejtsük el a vámpírt? (regényrészlet) - Fordította: Szilágyi Károly
— Egyszer-kétszer láttam, a felesége vagy Stevan Njegovan fogadásán. — Akkor tudja, mire gondolok. Az olyanokra, akik úgy viselkednek, mintha szűznemzéssel jöttek volna a világra. Sokért nem adnám, ha egy kicsit utánanézhettem volna a dolognak. Sajnos, ezeknek a Njegovanoknak elég befolyásos pártfogóik vannak még Berlinben is. I. G. Farbenindustrie. Schacht, Gustav Krupp von Bohlen und Holbach, meg a többi. Az ipari atyaúristenek. A hadigépezet ellátói. Maga, ha nem tévedek, szintén értelmiségi, nemde, Rutkowski? — Már nem mernék rá megesküdni. — Szűznemzéses, érzékeny, mint egy amőba, gátlásos, felajzott, majd szétpattan a feje a sok elmélettől, betege a lelkiismeretének és az elveinek, örökké kétségek közt őrlődik, és persze tündéri gyermekkora volt. Egyszóval szörnyeteg. Ráadásul még hivatásos történész is. Szemeteskanna-búvár! — Nem a történészek tehetnek róla, hogy az emberek szemeteskannává változtatták a történelmet! — Válaszom szokatlanul éles; érzem, hogy hangnemében is, értelmében is veszélyesen túllépi a rangkülönbségi határt, de nem tehetek róla, van az életfelfogásomban egy-két neuralgikus pont, melyre hallatlanul érzékeny vagyok, s ha ezeket megsérti valaki, önvédelmi rendszerem — a Gestapo elleni harc nélkülözhetetlen kelléke — a legsúlyosabb követkeményekre való tekintet nélkül, egyszerűen felmondja a szolgálatot. Az egyik ilyen pont a szakmám. Nem a történészeken múlott, hogy nekik csak a szemét osztályozásának a szerepe jutott. Ahelyett azonban, hogy rendreutasítana és visszaparancsolna alárendeltségembe, melyből, ha rövid időre is, oly meggondolatlanul kizökkentem, az ezredes meglepő fesztelenséggel beismeri: — Alighanem igaza van, főhadnagy úr. Elnézést, ha megbántottam. Kissé megzavart a felismerés, hogy a Reich egyik tisztje szemeteskannának titulálja a birodalom történetét, mely természetesen magába foglalja a Führert is. Meghűlt bennem a vér. Itt már nem a szakmáról van szó, hanem a fejemről! Végső soron a náciellenes küzdelemről, amely e fej nélkül elképzelhetetlen. — Én ilyesmit nem mondtam. — Azt mondta, hogy az emberek szemeteskannává változtatták a történelmet. — De nem minden ember! És nem minden történelmet! — Szóval maga nem a németekre és a német történelemre gondolt. Akkor biztosan az angolokra, amerikaiakra, oroszokra, hogy ne soroljak fel most minden nációt, mellyel hadban állunk. — Természetesen, ezredes úr. — Ezzel szemben a német történelemről, feltételezem, csak a legjobbakat mondhatja? — Természetesen. — Nos, az értelmiségiektől eltérően, akiknek finomságáról épp most volt szerencsénk meggyőződni ismételten, a munkásokkal egészen más a helyzet. Nem a fizikai teherbírásra gondolok. Ilyen, egyébként, nincs is. Egy bizonyos határon túl senkinél sem beszélhetünk fizikai teherbírásról. Minden szervezetnek megvan a maga Achilles-sarka. Minden léleknek a maga sebezhető pontja. Nem itt a bibi. Hanem, paradox módon, éppen ott, hogy nincs semmiféle bibi. Hogy olyan végtelenül egyszerű a lelkűk. Nincs alternatívájuk, amelyre hivatkozni lehetne. Nem lehet őket zavarba hozni holmi új láthatárok feltárásával, vagy megingatni a dolgok újszerű beállításával. Egyszerűen nincs olyan vevőberendezésük, amely révén meg lehetne közelíteni őket. Mert meggyőződésüket, Rutkowski, nem az eszük vagy a gyenge idegrendszerük formálta. Hanem a gyomruk. A korgó beleik. Emberöltők éhezése és igazságtalanságokkal szembeni tehetetlenségérzete. E megalázó érzés és helyzet valamiféle arisztokratizációja útján. S ezt nem lehet máról holnapra eltörölni. Indokaik semmilyen eszközzel sem győzhetők le, a testi kínzást is ide értve. Ki tudná jóllakatni a bennük éhező nemzedékeket? Jóvátenni az évszázados gyalázatot? De hisz, mondhatná erre, nekünk ez nem is célunk. Persze, hogy nem célunk. De hát valami utat csak kell találni a szívükig. Nem lehet, persze, hogy nem lehet. Egyszerűen tehetetle29
