Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Szikra János: Nincs érv, Felhőrét, A halálra ítélt menet, Kavics, Az a mondat, Barátom mondja (versek)
Rajongtam bolondulásig, s tudtam: célom a sehol, nincs cél, csak út van, vittem bogárként gyenge fűszálon konok, szép egyedülvalóságom, parázson jártam mezitlen lábbal, fölért a sorsom mégis száz mással — egyetlen apró kavics volt titkom, csiszolgatom még, majd elhajítom. Az a mondat Az a szó csak, az a mondat. Fatörzsébe fuldokló kéz kapaszkodhat, de ágán az öngyilkos is átvetheti kötelét. Az a vers csak, az a mondat: rózsájánál szerelmes nők zuhanyoznak, de eresz a sarkon annak, kit tíz éve egy csók zaklat, egy csók zenget, mert emlékek zsongnak benne s méhzöngéses, koraőszi mediterrán lugasok. Vers, fölfűz a napsugárra, balzsamként ül ki a szádra, védtelenül kiállnak a suhancok a barrikádra, s száz napig szakad az ég, vagy bibliai sáskafelhők takarják el a Napot. Vers, amelyben akarat vagy, bársony szándék, mert szabad vagy, mert a bicskák becsukódnak, s mint fordítva pörgő filmen, a megkéselt aortába visszafelé kezd folyni a vér.
