Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Szikra János: Nincs érv, Felhőrét, A halálra ítélt menet, Kavics, Az a mondat, Barátom mondja (versek)

Mozdíthatatlan magánya csillagokéval rokon, magnetikus űri szél kél s összeroppan a foton.

Kelet s Nyugat kapujában áll, míg alant hömpölyög a halálra ítélt menet, lét és a nemlét között.

Nézi a végtelen semmit, ö a zenit s a nadir, s rendíthetetlen közönnyel ismétlődik a manír.

Fog csikorog, csontmalom zúg, döggé lesz a hús, a csók, ezredévre ezredév hull s roskadoznak a bitók.

Ima, átok, zsoltár, hörgés embernek vigasz lehet — könyörtelen áll a monstrum s némán mindenek felett.

Ő az Úr. E rideg Isten.

S hatalommal bír noha, élők s meghalok pőrében nem ülhet törvényt soha.

Kavics

Hajlíthatatlan, büszke magamban, bíztam esendőn elszánt szavamban, földi, sem roppant égi erőkben nem hittem, nem járt csillag előttem. Ütöttem s bőrömön öklök nyoma, cenkek cinkosa nem voltam soha, százszor ellöktek, százszor fölálltam, éltem látszólag domesztikáltan.