Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Albert Pál: Laudáció

olyan írókat és költőket méltattam, akikkel világnézeti közösség nem fűzött egybe. Vallástalanként vallásos művészeket, baloldaliként konzervatívokat, racionalistaként irracionáli- sokat, s — ezt se hallgassam el — tíz év állástalan ellenzékiként olyan alkotókat, akinek feje köré a ’tűrés’ font megérdemelt babérkoszorút..

így, nyilván, de ennyire kényszeredetten, önmaga ellenében? Értés, odahajlás, empátia, a megfogalmazások öröme mintha mást (is) mondanának; mintha fura önérzettel és kevély böcsülettel Radnóti kellemetlenebbnek (lukácsistábbnak, baloskodóbbnak, csoportzárkó- zottabbnak) szeretne mutatkozni, mint amilyennek életből, főként: írásban ismerik, méltányolják, sőt „szeretik” őt, ezért akadhat, ki tűnődve-mosolyogva nem is venné oly komolyan ezeket az utólagosan bejelentett „világnézeti távolságokat”; nem ismervén az ő nagyon helytálló részelemzéseit és beleérző meglátásait, s ismerve mindezt egy gyarapodó életműnek már áttekinthetőségével: az ő „érték-horizontját”, össze-összeálló, nagyságrendet nagyonis kínáló „jelenkori kis magyar irodalomtörténetét”; hiszen csak eme, eefde-i térségben is vagyunk többen, hivatalos címkével is négyen-öten, kik ővele, RS-sel majdnem mindenben és mindenről egyként vélekednénk, ítélkeznénk; olyanok, kikben véle sok a közös, úgy kölcsönösen kívánatos és helyes, ha mégis nem kevesebb a másként való, külön-külön persze, mindenki ad rá, eltérő. S akkor nem „igazolásra”, de egyeztetésre: elnézését is kérve a jelen nem lévő Radnótinak: hogy az ő még élő s már eltávozott „nagyjai” nékünk is a legtiszteltebb mestereink: az „egy igen nagy költőként” felköszön- tött Weöres Sándor; az őszinte szóval megtisztelt Nemes Nagy Ágnes; Pilinszky János, kiről ő külön is írt; Ottlik Géza és Kálnoky László; az olyan okosan elemzett Mészöly Miklós. De nem kedvező feltűnően, túlkapóan azokkal sem, kikkel őt az ellenzéki múlt szorosabb szövetségre hozhatta. Petri György valóban „hőse” és barátja néki, talán épp ezért nem oly cirkalmas rajongásra „élő klasszikus” kvázi-koronázására, mint az irányítása alatt álló értékmegszabó időszakosban, igaz más tollából, kötetnyi körbenjárással, lett is belőle, mindőnk polcán legalábbis irányító kis kötet, s persze jó, hogy Petriről, nem másról. A „kör” peremén csalingázó Csalog Zsoltban igyekszik a makulátlant látni: a megfontolandó annak is, kit enyhén ingerel a magnószalagok babirgálása; de — a persze toronymagasan jelentősebb — Konrád Györgynek a kései A cinkosát bizony elég csípősen marasztalja el az évtizeddel korábbi, pályakezdő A látogatóval szemben. Az ugyancsak egy táborba sorolható Eörsit emberként, politikai újságíróként nagyon szereti (ki nem? mi is), de mondja, meri mondani, hogy „művészetét: csak módjával”. Gyengéden pátyolná szerkesztő-famulusát a Holminál, versrovatos, Várady Szabolcsot, dehát végül ő böki ki róla, hogy „parnasszista” kismester. S ha így, ilyen szigorral saját „táborában”, róla különben bölcsen mondva is, hogy a „provokáció”, az „ellenzéki helyzet” az irodalomban csak a nagy tehetségnek kedvez, ne keltsen mára félországos fölháborodást, ha sok türelemmel s elég aprólékos elemzéssel pécézi ki egy Csurka-darab durvább eszközökkel is kimutatható némely gondolati és művészi fogyatékosságát, avagy horribile dictu (noha ez ma már mintha: félmúltban, mert szerzettnek azóta tartás-tőke-növekedésével), Juhász Ferenc újabb, azaz már: tegnapi poéziséről is meri megfontolt meglátását közölni: terméke a „romantika kései epigonjának”; míg „kikészíteni” csak a cigányfaló és zsarunyaló Mol- dovát készíti ki, noha még néki is annyit megadva, hogy az irodalom legalján, de még, éppen még őt is „írónak” tekinti. S ha így, egyazon, majdnem egyazon igazságossággal az össze ezt minek is illesztendő szférákban, meghatottan dicsérendő, hogy az „urbánus” Radnóti (ki persze, úgy tudjuk, magának dehogy vindikálja eme nosztalgiázó, szépelgő és budai — meg pesti provinciális jelzőt) fölfedező gyöngédséggel szól a mi szívünket is meg-megérintő bolondos-balladás Kiss Annáról s tudós apparátussal „hajol”, nagyon komolyan és kicsinység feszengve a néhai embernek tüskés, érzületnek agrár és mívességre nézve nemesen archaizáló Csanádi Imre költészete „fölé”. Harmadik fejezet, harmadik „régió”: Radnóti évjárati köre; köszönteni egy-két alig idősebbet, fölfedezni fiatalabbakat is: sokat, érdemes majdnem mindent, talán csak a legfőbbel, Nádas Péterrel vétette el eleddig a „tartalmasabb beszélgetést”. Van viszont jó szava Lengyel Péterről: jogos bíráló fenntartásokkal Oravecz Imre egész, egységesítő szempontra még váró költészetéről;

54