Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Albert Pál: Laudáció
lelkes, szinte a „szerzettet” is zavarba hozó Krasznahorkai László Sátántangó járói; kívánatos, mert a nagyságrenddel és eredetiséggel még többre érdemes Tandoriról, nékünk (miért nem írjuk meg?) „kapitális kortársunkról”; filmnek alkalmával az író-rendező Bereményi Gézáról; két kiadós, külön füzetnyi kiadvánnyal fölérő Esterházy Péterről meg az ő játékos, cselezgető „világnézeti halmazáról”, alighanem a legalaposabb, mit egy országnyi kiterjedt nemzedék kedvencéről eddig írtak . .. Kapunk észbe, tisztelt közönség, mintha a laudációt kezdené ki a fáradékony recenzori katalógus, érdemesb volna ha, akkor is csak „kritika az irodalomkritikáról”; véget vetni néki ildomos, különben belefogunk mi is, egyazon szerzőinkről, egy hajnalig tartó „beszélgetésbe”. Holott csak annyit akartunk mondani: érdemes, nagyon érdemes Radnóti kiválasztó, ajánló és bíráló tevékenységét figyelemmel követni: ad sok kiváló szempontot, előzetesen az olvasáshoz; utóbb is ajándék, hogy véle szerzőinek olvasója annyival okosabbnak érzi magát. Ennyivel, mégis, csakazértis: „recenzió” és „bírálat” csak besompolyog a „laudációba”: legyen akkor az előlegezőnek kívánalma, bizodalma. Hogy Radnóti Sándor, végre hiánytalanul meg- és beérkezvén az „első nyilvánosságba”, megszabadul a ritkább megszólalások lelkiismereti kényszerétől: nem kell ezentúl, minden alkalommal, hosszabb bevezetőkben újra és újra megismételnie elveit, módszereit; beért korral, új funkcióban már nyugodtan írhatja triviális tanúlságra, dolgozószobája maradék falára a kanti aforizmát: a „szépnek nincs tudománya, csak kritikája”; s végezheti hinnők: önfelismeréssel is, szolgáltatási feladatot: a műbírálathoz szállítva, figyelmes penzumot, a műismertetést is, akár azzal a kritikusi „mimézissel”, mely egy más, fogalmibb nyelven mintegy reprodukálja, sugallja a tárgy hangulati minéműségét, jellegét. Esszéisztikus oldottság, „pláne” szépelgés felé tuszkolnánk? Jómagunk kevés orcát pirítóbb, idétlenebb megnevezést ismerünk, mint a magyarul nyakra-főre, mindenre, értekezésre, dolgozatra, recenzióra glosszára oly előszeretettel használt „esszéét.” De ha „esszéista” vagyon (leend) RS, kívánjuk néki, várjuk tőle a „rálátást”, akár úgy, miként egy másik igaz mester, néhai Halász Gábor szerette volna, hogy egyazonnak tollán ne csak „portré” szülessék, de „tabló” is, az eddiginél tágabb távlattal, merészebben kitekintve, sőt: tekintve a nálunk ritkásan méltányolt „modernításra”, sok szűrésre és támogatásra váró ilyen-olyan „avant- garde”-ra, — mert az, ki annyit tanulhatott a század nagy művészet-bölcselőitől, és történészeitől, tolakodó szempontjai gazdagságát itt tudná méltón, más helyett is kamatoztatni. S akkor újra: kora, köre? Hinnők, kívánjuk: Radnóti Sándor köre, közönsége a fölismertséggel és a normalizálódni vágyott környülállásokkal csak gyarapodhat; s akkor kora, irodalmi kora kicsit, valamennyit, tudják bár a tevékenység hatékonysági fokát, idomulhat az ő általa is további fölismerésekre sóvárgó képhez. 55
