Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Grendel Lajos: Einstein harangjai (regényrészlet)

pillanatokban felbukkant a nővérke, és drótokat meg huzalokat szürkéit belém, hiába rimánkodtam, hogy nem vagyok trafóállomás. Egyszer a nyílt utcán adott beöntést, Einstein pedig még élvezte is, hogy mit művel velem. Honnan, honnan nem, szerzett egy nagy fakalapácsot, és azzal ütögette a harangokat.

— Mire jó ez? — kérdeztem.

— Reflexpróba — mondta nagyképűen.

Aztán volt úgy is, hogy folyton hordágyon gurítottak. Begurítottak egy alagútba, s az alagútban zúgtak a harangok. Aztán hirtelen abbamaradt a harangzúgás, Einsteinnek nyoma veszett, az alagút kijáratában egy zöld kabátos portás a viteldíjat követelte, de nálam nem volt pénz. Einstein elmarkolta az összes pénzemet, s a portás megfenyegetett, hogy nem enged ki az alagútból, amíg német márkában, svájci frankban vagy USA-dollárban ki nem fizetem utaztatásom költségeit. Várjuk meg Einsteint, javasoltam, az összes vagyonom nála van. A portás a képembe röhögött! Einstein elment nyaralni Spanyolországba, mondta, csak szeptemberben jön haza. S visszagurított az alagútba.

Egy kopasz ürge állt fölöttem. Fehér köpenyt viselt, orrán fémkeretes szemüveg ült, s olyan elgondolkodva bámult az arcomba, mintha a Bibliát olvasná. Feküdtem. Az orvosból és a karjaimból drótok lógtak ki. A fertőtlenítőszagtól, amely vastagon terpeszkedett szét a helyiségben, hogy szeletelni lehetett, fölkavarodott a gyomrom. Valahol a távolban harangoztak.

— Hol vagyok? — kérdeztem.

— Az intenzív osztályon — mondta a kopasz ürge.

— Ön orvos? — kérdeztem.

— Traumatológus vagyok — mondta.

— Dél van, vagy pedig megint Einstein harangozik? — kérdeztem.

Az orvos felhúzta a szemöldökét, s válasz helyett a nővért hívta, aki kicserélte fejem fölött az infúziós üveget. A nővér csaknem gyereklány volt még, füléből nevetségesen nagy aranykarikák lógtak.

— Harangoznak — mondtam.

— Nem harangoznak — mondta a nővér.

— De igen, hallom. Einstein harangozik. Ő az én.Utolérhetetlen Énem.

— Éjjel egy óra van — felelte a zord nővér. — Olyankor nem szokás harangozni.

— De én akkor is hallom.

Némi bajok lehettek a nővér türelmével.

— A maga fejében harangoznak. Ott — mondta. — Megütötte a fejét, amikor kiugrott az ablakon.

— Gyilkos vagyok — mondtam.

Bejelentésem nem lepte meg különösebben a nővért, úgy látszik, már tájékoztatták.

— Maradjon veszteg — mondta. — És ne beszéljen ilyen sokat. Árt, ha sokat beszél.

— Már volt itt a rendőrség?

— Nem volt — mondta. — És az előbb figyelmeztettem, hogy ne beszéljen sokat.

Legközelebb egy szobában ébredtem föl. A szobában hárman nyögdécseltünk, én — úgy látszik, biztonsági okokból — a legtávolabb az ablaktól, de karnyújtás9