Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Legenda Berda Józsefről (Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)
rendeztek koszorúra. Egy-két nap múlva persze kiderült a tévedés, helyesbítették a hírt, de addigra ő már nagy vígan bekasszálta a versek honoráriumát, és amint mondta, bezsebelte a koszorúpénzt is, amit a barátai gyűjtöttek erre az alkalomra. No de meg is kellett ünnepelni ezt a nagy fordulatot, és akkor a Sörkatakombában nagy halotti tort rendeztek a barátok. Az asztal közepére gyertyák közé egy óriási sült kacsát ravataloztak fel, amely fölött aztán Jóska elénekelte a halotti imát. Persze ezt a kacsasült után, amelyből ő jócskán kivette a részét, meg is szomjazott, és mivel abban az időben a zsúplé és a morzsolt rizling korszaka kezdte járni, apróhirdetést tett közzé a Magyar Nemzetben, hogy egy liter borért egy vers kéziratát adja bárkinek. Ilyen címen igyekezett ő a borszükségletét is megszerezni. Domokos M.: Volt egy ember a 20. század közepén, aki ilyen fokon és ilyen módon őrizte meg — a költészetében is és az életében is — az önazonosságot. Neki aztán nem volt identitászavara. És ehhez nagyon nagy bátorság is kellett, s ő éppen az Ostor és olajág c. kötetéhez tette oda azt a Konfuciustól származó mottót, hogy „az igazság nem tér el az emberi természettől. Ha az, amit igazságnak nevezünk, eltér az emberi természettől, akkor nem kell igazságnak tekinteni.” Ő ezt gyakorolta, élte. Hallottuk, amit László professzor úr is mondott, hogy milyen dolgok voltak benne együtt és elválaszthatatlanul. Nemigen írtak a magyar költészetben úgy ételről, italról, ilyen testi örömökről, mint Berda, csak azt is észre kell venni, hogy másról is így írt, a szabadságról is így írt, a barátairól is így írt, a szegénységről is így írt, valamilyen bátor, harsány, elragadtatott, természetes önérzettel. Elemi jelenség volt és tiszta. Kovalovszky M.: Szinte tréfásnak hangzik az, hogy Berda Józsefet „államosították”. A dolog úgy történt, hogy neki mindenütt voltak olyan emberei, akik pártját fogták, segítették; volt fodrásza, cipésze, szabója, szóval minden szükségletét megtalálta ő az újpesti baráti körben. A mosással volt egyedül megakadva, végül akadt jótevője, egy rákospalotai tanárnő, akinek az ottani gyorsíróiskolában volt munkahelye és alkalma arra, hogy a mosást is elintézze. Hogy aztán a tanítványaival csináltatta, vagy ő vállalta, ezt nem árulta el. A lényeg az, hogy Jóskának a fehérneműje a mosás után, várva, hogy ő majd érte megy, ott volt az iskola irodájának szekrényében. Közben azonban váratlanul beköszöntött az iskolák államosítása. Persze, lepecsételtek mindent, a szekrényeket is, Jóska nem tudott hozzájutni az alsónadrágjaihoz és az ingeihez. Úgyhogy hosszú tortúrába telt, amíg végre igazolni tudta, hogy az ottani „államosított” fehérnemű az ő tulajdona. Élettől idegen ember volt. Bármennyit forgott a világban, bármennyire tájékozott volt, s mindenről tudott, a gyakorlati dolgokhoz semmiféle érzéke nem volt. Amikor a szállásadónőjének a halála után — 30 évig élt ágyrajáróként abban a Gellért utcai házban, amelynek a helyén most egy nagy lakótelepi bérház van, de az utca az ő nevét viseli, s emléktáblát is tettek a házra, de azt természetesen a nagy építkezéseknél lebontották —, — tehát amikor ő az ágy bérlői sorsból szállásadónőjének a halálával a magány főbérlőjévé avanzsált, mert nem akart a felajánlott garzonlakásba költözni, ő ebben a környezetben akart megmaradni, akkor a néni rokonai a lakásból mindent elvittek. A puszta falak maradtak, úgyhogy, ha nem lettek volna a jóakaró barátok, akiknek használt holmival sikerült berendezniök ezt a kis szoba-konyhás lakást, akkor ő, valóban tehetetlenül, teljesen elveszett ember lett volna. Hogy mennyire élettől idegen volt, mutatta, hogy — éppen télidőben történt — nem tudott volna befűteni sem magának, mert ő képtelen volt arra, hogy egy kályhát begyújtson. A közelben lakó barátai, vagy ismerősei jártak be hozzá, fát vásároltak, fát vágtak, és megpróbálták őt megtanítani arra, hogyan kell tüzet gyújtani, hogyan kell az aprófát a kályhába illesztgetni. Domokos M.: Könyveinek szerkesztője voltam, s ez a helyzet hozzájuttatott egy-két olyan történethez engem is, ami legendának hat, valójában nagyon szomorú történetek. Őneki, ha jól emlékszem, 1944-ben jelent meg Cserépfalvinál egy válogatott kötete, és aztán ő is némaságra lett kárhoztatva. Berda költészete minden szólamával tulajdonképpen kihívta ezt a betiltást, mert ezt az életörömöt, ezt a hajthatatlan szabadságvágyat nem tudták elviselni benne, és azt a vitriolos, latin szellemű epigrammaírót, aki képek, hasonla42
