Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Legenda Berda Józsefről (Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)
tok és egyéb álcázások nélkül, nyíltan és kegyetlenül megmondta a magáét. Mint szerkesztő kaptam tőle egy kéziratot ajándékba, ez már a 49-es kötetéből is kimaradt, és azt hiszem, azóta sem jelent meg. A címe ez: Csordán kívül. A vers így szól: A hangos bárgyúság bármit is furulyáz Vak zsarnokság ez is, mely mélyen megaláz Hol a különbség mit tisztelhet értelem, S hol a szebb szabadság, mely győz a kényszeren? A leves, mit tálaltak, epében főtt nekünk Ne hálálkodjunk már, még megbénul eszünk Ördög vett kegyébe, a pokol vár reánk, Isten veled ország, isten veled hazánk. Nagyon különös, tragikus fintora a sorsnak, hogy pontosan azt éri Berdában a költőben a legnagyobb ütés, amit 15-20 esztendővel korábban az egész magyar irodalmi világ a legjobbnak hitt benne. Zsuzsa említette Kosztolányit, Kosztolányi írta egy levélben Berdának, épp a Vers a péklegényekről c. felejthetetlen szép írása kapcsán, hogy „nekem főként az illetlen versek tetszettek, a péklegények, meg a zabálás kéjéről írtak, ezek valósággal kiharsantak. Csak akkor kell verset írni, amikor ésszel nem lehet megközelíteni amit mondani akarunk, és annyi bennünk a bátorság és a csiklandó csikótűz, hogy semmire se vagyunk tekintettel”. Most pedig előrelépek 1953—54-be, amikoris Berda József benyújtott egy kéziratot a kiadóba, de ezt a kéziratot éppen az illetlenségei és a szabadságvágya miatt nem tartották megjelentetésre alkalmasnak és méltónak. Tehát ha idéztem, hogy Kosztolányi hogyan beszélt Berdáról akkor, és ha idéztem Illyést, aki azt mondta, hogy Berdát bírálni olyan, mintha az életet bírálnánk, az élet természetét, akkor most tudok idézni olyan hivatalos véleményekből, amelyek éppen ezt próbálták meg, hogy Berdán keresztül megbírálják magát az életet, illetve az élet valóságát kicseréljék egy ilyen ideologikus pótvalósággal vagy művalósággal, és azt kérjék Berdán számon. Mert ilyeneket írtak róla: „bizonyos írói rangja régebben volt — de hát ezt elvesztette és ennek legfőképpen őmaga az oka, mert egy igénytelen bohém, a materialista szó földszinti áró vurgalizált értelmében.” Az epigrammái pedig, amelyet Berda Vitriol ciklus címmel szeretett összefoglalni, „ostoba zsörtölődések”, ezt írták, hogy a „tetszelgések a megbántott proletár szerepében. Az ilyenfajta versek ízléstelenségük révén eleve kirekesztendők.” Most az igazán döbbenetes az, hogy példaképpen megemlítenek a kötet anyagából egy verset, amelyben a költő így ír önmagáról: Mint kövér henteslegényé, oly dagadt az arcod, Hordótermeted magad is sokallod, de inkább ilyen légy, ne légy te sosem fából, mint oly sok vércsearcú szigorú prédikátor. És még egy kifogás: „Berda szabadverseket ír, holott már sikerrel száműztük a költészetünkből ezt a szabadvers formát, ami mindenfajta szélhámosságnak lehetőséget ad.” És akkor úgy határoztak, egyetértésben egyébként egy bizottsággal, amelyet az írószövetség delegált, jó lenne megörökíteni a neveket, Gellért Oszkár, Keszi Imre, Devecseri Gábor és Csohány Gabriella voltak a tagjai, akik hasonló véleményre jutottak és végül is úgy döntött, hogy ezt ne adják ki, ezt el kell dobni. De tekintettel Berda szociális helyzetére, készüljön egy kis válogatás és abban néhány új vers is szerepeljen. Akkor, amikor ez zajlott én még nem dolgoztam a kiadónál, 1953 júniusában kerültem oda és időközben elkészült ez a válogatott kötet, ami aztán később Élj és énekelj címmel jelent meg, bekerült a nyomdába és nem tudom, hogyan, mi módon, följelentették a kéziratot. Azzal, hogy tele van homoerotikus versekkel és erre a példa a Péklegények volt, amely annyira tetszett valamikor Kosztolányinak. Elindult egy vizsgálat, ennek a kötetnek a szerkesztője Juhász 43
