Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Féja Endre: Egy kapcsolat dokumentumai - Kós Károly: Levelek Féja Gézához
Kolozsvár, 1972. VIII. 15. Kedves Gézám! Áprilisban kapott leveledre lám csak most, augusztusban válaszolok. Mert hát úgy jártam én is ezzel a levélírással — és nekem az írás mesterségéből már csak a levélírásra telik —, mint Tea regényírásoddal, hogy ti. „közbejött valami”, ami ezt máig kitolta. Történt ugyanis, hogy a Magyar Televízió képzőművészeti osztályának a télen az a sajátságos gondolata támadt, hogy bemutatja az építész Kós Károlyt. Ezt az elhatározását aztán a tavaszon tudomásomra hozva, kérte az én tanácsadó-segítő hozzájárulásomat a programja összeállításához, valamint — és főleg — a Bpesten, de különösen az Erdélyben megvalósított és az én építészeti stíltörekvésemet jellemző (s ma még eredeti állapotukban meglevő, hozzáférhető, tehát fotografál- ható) épületek kijelöléséhez stb. Az MTV-nek ezt a kérését — habár ellenkezett is elvi álláspontommal, hogy mint érdekelt fél beleszóljak a rendezésbe —, nem utasítottam vissza. Aminek viszont az a hosszadalmas levélbeli és közvetlen, személyes tanácskozás-sorozat volt a következménye, aminek csak a múlt vasárnap lett vége, amikor a tv-munka- csoport itteni terepmunkáját is elvégezve filmtekercs és magnószalag zsákmányával hazautazott Bpestre, s így most én is válaszolhatok végre barátaim magánleveleire. * * * Nem szeretek jósolni, de most az az érzésem, hogy az erdélyi magyar irodalom termelési folyamatában, (mely a felszabadulás utáni negyedszázadban a megelőző két világháború közöttit mennyiségben sokszorosan meghaladta, viszont minőségben, úgy a líra, mint az epika és a dráma alkotóterületén, tartalmában és formájában egyaránt annak nívója alatt maradt), a 70-es évekre fordulóban nagy, alapos irányváltozás kezdődött meg: visszakanyarodás a mindenekfelett a maga népének elkötelezett irodalom útjára, melyen a maga nemzeti múltja hagyományainak alapjára és a maga népe alkotó szellemében építi tovább az új, modern magyar irodalom sajátosan erdélyi szemléletű épületét. Ezen az új úton elsőnek a líra indult (Kányádi Sándor és nyomában még határozottabban a fiatal székely költők: Farkas Árpád és társai). Jelentkezik új ruhájában az egykori verses epika (Székely János: „Dózsa” és Magyari Lajos: „Csorna Sándor naplója”), és két nagy ágyújával a prózai epika (Bálint Tibor regénye, „A zokogó majom”, az első erdélyi modem nagyregény a felszabadulás óta és Sütő András: „Anyám könnyű álmot ígér”, a Tamási Áron felejthetetlen szellemvilágát továbbvezető szépséges írása). S negyedszázados meddő próbálkozásai után a dráma is elindult új, erdélyi útjára: Bálint Tibor társadalmi szín játéka a Páskándi Géza újszerű, valamint Székely János antik szerkezetű verses történelmi drámái — véleményem szerint — méltán sorakoznak fel a mai legjelesebb magyarországi színpadi alkotók mellé . . . A kezdet tehát bíztató, és én hinni akarom, hogy a folytatás is bátor és győzedelmes lesz. Mert lásd, kedves jó Gézám, én javíthatatlan optimista voltam egész életemben. Mert ha sok nehéz időt értem is, és sokszor és nagyokat is buktam, de soha el nem keseredtem, kétségbe nem estem, és a nagyon kicsi eredményeknek is nagyon tudtam örvendeni. 29
