Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Sárándi József: Arcaid (Féja Géza emlékének)

Sárándi József

Arcaid

Féja Géza emlékének

Olcsó fogással úgy kezdhetném: ha élnél, az idén lennél kilencvenegy éves. Szeretteink képe nem változik bennünk holtuk napjánál tovább. A tiéd meg különösen nem, hiszen épp elég látott arcaidat is sorsképpé összerakni: a még túlvilágon inneni, Ady-hívő magyart. Tagadhatatlan, Ady köpenyéből bújtál ki Te is, a voltaknál nagyobbakra nézve, és láttál is annyit, mint bármely kortársad láthatott. Más kérdés, hogy működésedből, látásodból mi vált, s válhat időtálló esztétikummá, és mi „marad” gyakorlati széptan. Nem az én dolgom ez ügyben ítélkezni. (Egy híved munkásságodról könyvet ír.) Hívednek neveztem őt, mert én magam, ismeretségünk kezdetétől (1970) atyai barátomnak tekintettelek, s közeli családtagodként tartottál számon Te is. S noha sokat beszéltünk irodalomról, (mindkettőnknek ez volt a kenyere) kapcsolatunkat nem mondanám irodalmi barátságnak, illetve atyafi(ú)ságnak.

Nekem a történelemben gondolkodó és politizáló férfi okossága tetszett, Adyval szólva kényes bőröd gyáván nem óvtad. Ám emberi esendőség iránti érzékenységed kettősségéről sem hallgathatok: a gyöngéd megértés, s a derűvel oldott gyilkos gúny végletei között lifteztél. Utóbbi tulajdonságod kevesen voltak képesek elviselni, noha nem csupán kifelé gyakoroltad. Olyan csatákat vívtál magaddal, s a külvilággal, melyeket aligha küzdhettél volna végig prófétai komolysággal. Amit férfikorodban a környezet belőled észlelt, annak alapján egy kelet-európai ország Don Quijotéjének és Thyl Ulenspiegeljének vonásait vélhette kiállásaidba elegyedni.

Pedig volt egy másik „tónusod” is: a gyötrődő aszkétáé. Önéletrajzi kötetedben olvastán Gyónás című kis remeklésedet. Ezerkilencszázhetvenöt karácsonyán írtad e lapidáris tömörségű számvetést.

Éjszaka van. Ülsz az óbudai faluház hatodik emeletén, barokk munkaasztalodnál, majd kissé görnyedt, öles termettel ablakhoz lépve a hegyek felé nézel, s a pilinkéző havazáson át látod a lakógépeket. Mint hatalmas utasszállító hajók horgonyoznak az alkalmi békesség öblében. Látod a kivilágított fenyők körül a szeretet kompromisszumait, s egy asszonyra gondolsz, ki ifjúságod társa volt, a feleséged, akit talán bántottál is néhanap, mert hiúságod, becsvágyad csúcsáig nem érhetett. Sorsrendezői fordulat: másik dimenzióba távozott, hiányával kísérve utad. Régtől sejted, de mostanra bizonyos: egyetlen volt. Sikerekkel próbáltad beépíteni a benned üresen tátongó sivár teret, de csak sebeket adtál-kaptál, s könyvekkel jelezted léted a sárgítva-sárguló Időnek. Megérte? — kérdezed.

Ütött az órád. Megfordulsz, s egy képről megérint asszonyod bensőséges mosolya. Könnyezel és a fényességben átéled a vágyott hiánytalanságot.

21