Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Czine Mihály: Olvasónapló (Sütő András könyve; Bözödi György: Halott-világítás; Erdélyi március - Reményik Sándor válogatott versei)
Czine Mihály Olvasónapló Sütő András könyve M JL r JLár régebb idő óta a Nagy Romlás érzetében, az emberi lét lavinaveszedelmeiről szólnak Sütő András üzenetei. Most megjelent esszéi, gyászőrségbeli tűnődései az omló egek alatt élők küzdelmeiről beszélnek, meditálnak, kiáltanak, a rekviem, az ébresztés, a kürtszó váltakozó, komoruló hangján. Omló egek alatt — mondja a kötet címe, s most már nem is csak képletesen. Az írásokon — minden íráson — ott a hely, az idő, a körülmény markának szorítása, akár csak a szerző barbárság szétrobbantotta bal szemén a fehér kötés. Aki ezeket az esszéket, arcképvázlatokat, emlékezéseket és újabb gyászőrségbeli tűnődéseket írta, régóta tudja, hogy az „idő markában” vagyunk, válogatás nélkül, esztétikai nézetekre való tekintet nélkül, de sajátosságunk méltóságnak szigorú tekintete előtt. Tudja, hogy megszámláltatunk, s e történelmi számláltatásra hívja elő emlékeit a nagy elődökről és kortársakról, így Kemény Zsigmondról, Kós Károlyról és Tamási Áronról, a festő Nagy Imréről és Illyés Gyuláról, Veres Péterről és Nagy Lászlóról, a három Istvánról és Szabó T. Attiláról, Kacsó Sándorról és Harag Györgyről; a megmaradás és hűség égtartó embereiről. Akik mindig népük sorsában osztoztak. Akik mindig tudták: „Békésebb nyughelyét keresve elvándorolhat a madár, a kárpáti gímszarvas, szélfútta magvai útján még a gyökeres fa is, ám kegyes-kegyetlen szülőföldjét lélekcsalás nélkül az ember el nem hagyhatja.” Az általa idézett írók a fölvállalt sors és hűség Mikes Kelemenjei; népükhöz „örökös és láthatatlan” bilinccsel kötöttek. Emlék, személyes vallomás, korrajz, kritika és irodalomtörténet ölelkezik ezekben az esszékben és tűnődésekben. Századunk írói irodalomtörténetének körvonalai sejlenek föl ebből a kötetből, akárcsak korábban Babits, Kosztolányi és Móricz irodalmi tanulmányaiból. De még keserűbb hangsúlyokkal — és természetesen — erősebb erdélyi ízekkel. Az az irodalom, amelyikre Sütő András oly szívszorongva figyel: a történelmi omlások szülötte magyar irodalom. Kiváltképpen a ravatalok mellett elmondott töprengéseiben. Különös árnyalatot jelentenek az esszén belül Sütő András gyászőrségben való tűnődései. Sokszor szólította ravatal mellé a személyes gyász és a nagyobb közösség hívása az elmúlt esztendőkben; az eltávozottak barátjaként és az egyetemes magyarság képviselőjeként búcsúztatta nem csak az erdélyi nagyokat, Kemény Jánost, Kacsó Sándort, Nagy Istvánt, Harag Györgyöt, de a magyarországi Illyés Gyulát és Nagy Lászlót is. S a temetőben nem csak a zsoltár zeng másképp; a szónak is komorabb a csengése. A „változatos érdekek” szétszórhatják időnként az embereket, a sír egybegyűjti mindazokat, akik árvultan maradva ugyan, de minden halál ellenében a megmaradás, a gyarapodás, az együvétartozás reményében akarják tovább vinni az életet. A sírontúli példákon is okulva. Úgy tudja Sütő András is, mint nagy elődje, Tamási Áron vallotta: Nem csak élőkben „érték és erő az a tömeg, amely nyelvben és érzésben magyarnak vallja ezen a földön magát de a halottak (is), akik ezen a földön ... éltek, mind bennünk és közöttünk vannak.” Mind-mind, akik „elbandukoltak” már „erdélyi legendának, fénysugárzó csillagnak az időben.” 89
