Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Virág Zoltán: Stratégiai állapotok Balázs Attila Cuniculus című regényében

szövege (in: Michelangelo versei. Magyar Helikon Bp., 1959. 86—88.) a szobrász mesterségén gondolkodik. A szobrászén, aki mestersége gyakorlása közben tulajdonképpen kibányássza az anyagból a benne rejlő formákat, hiszen a művész az, aki életet önt a márványba, kibontva belőle a benne szunnyadó potenciális ideát.

A non finitóban, a lélek és az anyag összeműködésének harcában, ahol a valóság összetorlódott, egymástól eltérő szintjeinek küzdelme is örökösen jelen van, az újjáteremtés lehetősége, a „kibomlóban levő forma nyilatkozik meg” (André Chastel), amely sohasem kelti a megnyugvás érzését. A rendezettség és a zártság elvetésének, a forma széttördelésé- nek, esetleges tagolásának esztétikai hatóelemekkel kétségkívül rendelkező akciója a non finito, amely ha nem is az egyedüli, de fontos és jól kihasznált, gyakran alkalmazott „csorbítási” módszer a művészet antiklasszikus tendenciái között. A non finito esztétikája a formai és tartalmi többrétegűséget az ókortól egészen a huszadik századba nyúlóan, a formaszigor és formaszabadság végpontjai közé feszíti, s mivel az alkotást „lehántásnak”, „kiszabadításnak” gondolja el, a művészi formában a non finito mellé a finitót úgy helyezi, hogy a formátlan, a meg-nem-formált szabadon átmehet a megformáltba (vö. Werner Hofinann: A modern művészet alapjai. Bp., 1974. 117—122.).

A modern művészeti irányzatok műtermékeivel szembeni averziók a befejezetlenség, a lezáratlanság elveiben, a non finito elméletében spekulációt gyanítanak, érvénytelenítik a nyitott műstruktúrák esztétikai igazolhatóságát a formai elkülönülések, a limitálhatatlan jelentések következtében. A viszonyulásnak ez a módja nem veszi figyelembe, hogy a wölfflini „rejtett körülhatárolhatóság” nagyon is jelen van és érvényesül a különböző művészeti alkotások nyitott formáival kapcsolatban, amelyek egyáltalán nem számolják fel és törlik el a műalkotás belső összefüggéseit, nem oltják ki ezek poétikai értelemben vett „hatékonyságát”, s a legkevésbé sem utasítják el a befogadó szerepének fontosságát. A non finito azt sugallja, hogy nincs könnyedén „kiolvasható”, letudható és bezsebelhető jelentése a műnek, a befogadónak kemény, intellektuális erőfeszítéssel meg kell dolgoznia a mű értéséért. A lezártság, rendezettség, tisztaság unalmas kultusza, a mű és befogadóinak stabilizált műélvező kapcsolata, tökéletesen steril esztétikai öröme, mind-mind a kultúra adornói neutralizációjának szimptómái, amelyeken felülemelkedni, túljutni a szemlélet- váltással, a műépítkezés radikális eljárásaival, az Én és a mítosz, az Én és a történelem, az Én és az idő viszonyait kutatva, az alkotófolyamat szubjektív forrásainak hangsúlyozásával, vizsgálódó, felfedező tevékenységgel lehet, ahol a „kultúra metaforája” válik az Én viszonylatainak kifejezésévé.

Balázs Attila bemutatkozó regényének, a Cuniculusnak a végén az olvasható, hogy „NON FINITO”, azaz a Cuniculus szövege olyan szöveg, amely hagyományos értelemben véve nem lezárt, illetőleg másképpen fogalmazva: ennek a regénynek az a vége, hogy nincs vége, tehát nem befejezett. Nem befejezett, mivel egy kibontakozóban lévő alkotói pálya első, fontos megnyilvánulása, egy „trilógiának tervezett” (Mák Ferenc) többnemze- dékes családi história különleges felépítésű nyitánya, amelyhez azóta már szorosan hozzákapcsolódott szerzőnk 1986-ban megjelent Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból című regénye, amelyben a „regényhősökké előléptetett családtagok” (Mák Ferenc) története a megszigorított formafegyelem és az eredetiségből semmit sem vesztő mesélőkedv következtében kiteljesedik.

A nem befejezettségnek, a non finito elvének és esztétikájának a művészi kompozícióra, a forma sajátos jellegére vonatkozó karakter jegyeire, és ezek egyedi komponálástechnikájá- nak nyitott műstruktúráit létrehozni szándékozó tendenciára ismerek rá a Cuniculusban, azaz a regényt nemcsak a folytathatóság tekintetében gondolom el nem befejezettnek, hanem a non finito megjelölést (ami a regényszöveg végén, tehát nem a kötet elején, a cím alatt olvasható) szerzői intencióként fogadom el, s a Cuniculust műfajilag non finito regényként értelmezem. Olyan regényként, amelynek teljesen és elfogulatlanul nyitott struktúja, multidimenzionális magánmitológiája, konstruált és rekonstruált historikussága csak az „új szenzibilitás”, a „radikális elektika”, a „poétikai expanzió” ismert kategóriáival jellemezhető és ragadható meg leginkább.

85