Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Virág Zoltán: Stratégiai állapotok Balázs Attila Cuniculus című regényében
4. A művészet huszadik századi műtípusai „tiszta” formában csak rendkívül ritkán jelennek meg. Lényegük sokkal inkább a töredezettséggel, a kontaminációval, a szimbiózissal és a gyakori szétválással jellemezhető és írható körül. A műtípusok hagyományosabb, tiszta vagy esetleg szélsőségesebb megnyilvánulásai mellé a modem művészet korszakaiban a „nyitott struktúrájú” műtípusok, illetőleg a nyitott műtípus sajátosságaival is érintkező formák megnyilatkozásai zárkóznak fel, amelyek néhol elhomályosítják és háttérbe szorítják, néhol kiegészítik és felújítják a műtípusokat, valamint a műfajok alkotói módszereit és eljárásait is. Elég ehhez a legutóbbi évszázad művészetére, a dadaizmus és a posztdada jelenségeire, az aktivizmusra, a futurizmusra, a szürrealizmusra, konstruktivizmusra, a produktivizmusra gondolni, illetve a Bauhaus, a popart, a happening, a performance, az akcionizmus, a Fluxus mozgalom és az alternatív kommunikáció formáira, Joseph Beuys „társadalmi szobrászatára” meg a videoművészetre irányítani a figyelmet. A „nyitott műstruktúrák” valójában nem kizárólagosan csak a huszadik század művészetének képződményei. Az elmúlt századok művészetében a nyitott forma képzésének alkotómódszerei és a nyitottság, lezáratlanság, befej ezetlenség elvének különféle művészet-teoretikusi megfogalmazásai mindig jelen voltak, és a legtöbbször hatékonyan is működtek, befolyásolva e korszakok művészet- és világszemléletét. Az óind rasa misztikájában, a konfucianizmusban és a Zen-buddhizmusban, az ősi keleti művészeti gyakorlat olyan eredményeiben mint a kínai tusfestészet és a talányos tömörségű japán haiku-költé- szet, valamint a XVI—XVII. század szobrászatában, festészetében és építészetében, a különböző műfajokat, kifejezési formákat vegyitő, kollektív cselekvésen alapuló dadaista kabaréban, illetve a futurista összejövetelek botrányos, provokatív összművészeti alkotásaiban, Walt Whitman költészetének kompozitorikus befejezetlenségében, az aleatorikus és neoszeriális zenében, a Jackson Pollock-féle Action-Painting tasizmusában a nyitott műalkotás messze nyúló formatörténeti gyökérzetének azt a szálát ragadhatjuk meg, amelyik a nyitottság klasszikus alaptípusában, a le nem zártságban, a befej ezetlenség realációjában nyerte el sajátos értelmét. „Zárt formán olyan ábrázolást értünk, amely többé-kevésbé tektonikus eszközökkel önmagában teljes, körülhatárolt jelenséggé alakítja a képet, s ennek minden részlete önmagára utal. A nyitott forma esetében éppen az ellenkezőjéről van szó: az ilyen ábrázolás minden egyes része túlmutat önmagán, s körülhatárolhatatlan benyomásra törekszik, habár valamiféle rejtett körülhatárolhatóság mindenütt jelen van, hiszen éppen ez adja az esztétikai értelemben vett zártság jellegét.” A zárt — nyitott ellentétet alapul vevő wölfflini formatipológia (in: Heinrich Wölfflin: Művészettörténeti alapfogalmak. Corvina Bp., 1969. 137.) a részleges vagy teljes kompozitorikus lezártság hiányával, kompozitorikus nyitottsággal jellemzi a komponálástechnikailag lezáratlan műalkotásokat. A nyitott struktúra létrehozására irányuló formai törekvések természetesen jóval többet jelentenek különböző technikai eljárásoknál és azok részletkérdéseinél. Etikai szimbolikáról, világképről kell és lehet beszélni, nem pedig egyszerű műhelyreceptekről, akár az egészen Arisztotelészig visszanyúló szimbolikus alkotói módszer ókori neoplatonistáktól kapott etikai értelmezésére gondolunk, melynek eredeti jelentéséhez Michelangelo művészete tökéletesen alkalmazkodot a XVI. században; akár például századunk hetvenes-nyolcvanas évtizedeinek komplex művészetszemléleti változást manifesztáló alkotói magatartásmodelljeit vesz- szük figyelembe a kortárs prózairodalomban. A Firenze határain túlnövő neoplatonizmus 1500 körüli művészetelméletében igyekezett kimunkálni a „művészeti lélektan” néhány fontos elemét. A műalkotást a lélek kifejezésének tekintette, s megpróbálta nyomon kísérni a lélek mozgását a művekben. Michelangelo Buonarotti elgondolásait és tapasztalatait ez az elmélet olyan módon összegezte, hogy a befejezetlenség, a non finito „kozmikus íze” erkölcsi, etikai megfontolásokkal társult művészetében. Költeményei világosan utalnak erre az összefüggésre. Márvány- tömb-szonettje, illetve egy madrigálja, valamint az idő és műalkotás viszonyán töprengő 84
