Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Ryszard Kapuściński: Etiópiai riport (Fordította: Szenyán Erzsébet)

tájon a víz. A negyedmillió menekültnek naponta többtucatnyi vízszállító autó hozza a vizet azon a szörnyű földúton, amelyiken mi is jöttünk Jijigából. Ha a járművek üzemanyag-ellátásában zavar állna be, negyedmillió ember szomjan halna.

Ahogy megérkeztünk, azonnal tömeg gyűlt körénk. A menekültek zöme asszony és gyerek. Hol vannak a férfiak? — kérdem. A férfiak vagy elestek a háborúban, vagy tovább harcolnak a szembenálló hadseregek egyikében. A tömeg minden oldalról szorongat bennünket, néhány idősebb férfi — láthatóan törzsi vezetők — dühösen csapkodva botjával, megpróbál rendet tartani. De a tömeg hullámzik, kiabál, először kaotikusán, ám rövidesen egységes, hatalmas skandálássá válik a kiáltozás. Biztosra veszem, hogy az éhhalál küszöbén tengődő nyomorultak, az aszott mellükhöz csontvázgyerekeket szoritó asszonyok tömege vizet és kenyeret követel. Esetleg nagyratörőbb és fantasztikusabb igényei vannak, és tejet, húst akar. Igyekszem megérteni a bennünket körülvevő embertömeg erőszakos, hangos üvöltését. És egyszercsak megértem. A tömeg ezt ordítja: Somaliland! El akarunk szakadni Szomáliától! (vagyis az egykori olasz gyarmattól, melynek fővárosa Mogadishu. A két országrész, vagyis az egykori brit és az egykori olasz gyarmat 1960-ban létrehozta a Szomáliái Köztársaságot.) Elszakadni és saját, szuverén államot alakítani Somaliland néven, de nem Mogadishu, hanem Hargeysa székhellyel! Mogadishu no good! — kiáltozza felénk, öklét rázva, a tömeg. Ám rögtön ezután fölhangzik egy másik kiáltás: Independent Somaliland! és ebben a kiáltásban öröm és ujjongás zeng.

Vagyis nem a kenyér volt a legfontosabb, s nem is a víz. És nem is a cipő vagy az ing, pedig mind rongyosak és mezítlábasak voltak. Nem kértek tőlünk pénzt, gyógyszert, fedelet a fejük fölé. Az éhségtől, szomjúságtól, fáradtságtól szédelgő tömeg utolsó erejével egy dolgot követelt — Somaliland! Somaliland! — visszhangozta a felforrósodott sivatag.

Elgondolkodtam azon, hogy mennyire mindenek fölötti erővé (a szkeptikus ember azt mondaná — őrületté) válik manapság az embernek az a kívánalma, hogy otthon lehessen, elkülönülhessen, elszakadhasson, bezárkózhassék saját nemzeti, vallási, faji vagy kulturális háza négy fala közé. Minden jel arra mutat, hogy a következő évszázad a nacionalizmusok korszaka lesz.

Másnap Etiópia nyugati részébe, Gambella környékére, a szudáni határhoz repültünk. Itt ingoványos, mocsaras utakon haladva a zöld, nedves trópusi tájon eljutottunk Itangba, egy szudáni menekültekkel teli táborba. Június elején a főtáborban még 280 ezer szudáni menekült élt (főleg a dinka és a nuer törzsekből valók). Ugyanebben a hónapban a tábort megtámadták, szétverték, a táborlakók pedig a szudáni oldalra menekültek, ahol még mindig tart a polgárháború. Elképzelhetjük, hogy mi rejlik e száraz tény mögött: 280 ezer félelemtől, éhségtől űzött ember hirtelen elindul maga elé a világba. Ehhez még hozzá kell tenni azokat a tíz- és százezreket, akik ellepik Afrika útjait Libériában, Mozambikban, Angolában, Maliban, Burkina Fasóban és Djiboutiban, ha rá akarunk eszmélni annak a drámának a létezésére, amelyben egyre nagyobb tömegekben vesz részt Afrika lakossága. Drama of uprooted and desplaced people. A kontinens útjai egyre gyakrabban telnek meg ilyen emberek menetoszlopaival, amelyek tulajdonképpen a semmibe tartanak. Egész vagyonukat a fejükön viszik; egy kis batyunyi gabonamagvat, a tehetősebbek valamilyen edényt, a leggazdagabbak mosdótálat. Ha olyan helyre bukkannak, ahol nemzetközi szervezetek (UNHCR, UNICEF, WFP stb.) emberei élelmet osztanak — megállnak és tábort nyitnak. Ezeknek a véget nem érő vándorlásoknak a során azonban sokan elpusztulnak. Sokan olyan kimerült állapotban érik el a táborokat, hogy már nem lehet rajtuk segíteni.

És most itt, Itangban, ilyen végletekig kimerült, sovány, szedett-vedett rongyokba bújt emberek között vagyunk. Nem elég, hogy éhesek, még betegek is, legyengítette őket a malária, a tüdőbaj, az élősködők. Az UNHCR emberei mindent megtesznek, hogy életben tartsák ezeket a szerencsétlen páriákat, vagy hogy életüknek legalább egy parányi emberi vonást adjanak. Csodálom ezeknek a nincsteleneknek a fegyelmezettségét, nyugalmát és méltóságát. Semmit sem akarnak, semmit sem kérnek. Hatalmas félkört alkotnak, amely tökéletesen elkülönült szektorokból áll — itt az öregasszonyok, itt a középkorú asszonyok, itt a fiatal szoptatós anyák, itt csupa gyerek, itt fiatal férfiak, itt dzsidával fölfegyverkezett

37