Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Isztray Botond: A közvetítés szelleme (Fejér Adám könyvéről)
immanens létkérdezésben sem bízik. Bármiféle illuzórikus metafizikai biztosíték nélkül néz szembe civilizáció és kultúra ki- egyenlítésének problémájával. (Ezért is volt, és lesz is idegen a radikális magyar eszméléstől a gyakorlati szellem romanti- cizmusának-liberalizmusának bármiféle koncepciója.) A magyar nép eredetében ázsiai, a nyugati (immanens) kiegyenlítési technikákban „tapasztalatlan”. Éppen ezért képes vállalni a fololdhatatlanság tudatát, és segítségével áttekinteni az értelemteljesülés paradox folyamatát. A teljesítmény elismerésére csak a kultúrtörténet egészének horizontján nyílik mód. Ady szellemi-költői nagysága az, írja Fejér Adám, hogy a keleties és nyugatias jellegű létfelejtést, barbárságot tudomásul veszi és elszenvedi, de nem fogadja el, hanem éppen az ellentét megtapasztalásából az ellentét személyes hordozásának szükségességére, s csakis transzcendens feloldására következtet. A Dévénynél új idők új dalaival betörő, új, második honalapításra induló költő számít Pusztaszer barbárságára, a vereség lehetőségére, de a személyes létkérdezés jo- gáról-kötelességéről nem mond le, lét-növelő jelentőségét hirdeti. De Ady számára nem létezik multi-kulturális polgári tudat sem; kérdés és válasz illuzórikus összhangja csupán a gyakorlati-személytelen, pozitivista szellem másféle barbársága: üdvözlet a győzőnek. A forradalmár Adyban úr ütközik úrral. O Dózsa György reinkarnációja, arisztokratikus felelősségtudatú forradalmár, forradalmár és nemzeti szabadsághős egyszerre. A magyar szellem nem tudja elfogadni a tüneményes lét intellektuális-eszes birtoklásának semmilyen praktikáját. A probléma nem azért van, hogy saját körében megoldjuk, hanem azért, hogy felkészítsen a lét csodájára, ami folyvást „elszalad, nehogy megértsék”. Ebben a perspektívában értelmezhető a könnyes közhellyé dermedt szólam is: rokontalan nép a magyar. A rokontalannak saját identitása organikus-emberi szinten megragadhatatlan, nem kap megerősítést, nem tud „szublimálni”. A rokontalant egyetlen belátás segítheti nagy bajában, a rokontalanság egyetlen helyes belátáshoz vezethet; ahhoz, hogy a beszélő lét befogadásához szükséges odaadásra egyedül az kész, aki nem képes a vérnek vagy a testnek vágyából születettnek gondolni magát. A könyvnek van egy majdhogynem pikánsan aktuális tanulsága is. A mai rendszer-váltós Magyarországon a döntéshozó elit egyre tekintélyesebb hányada kerül ki az ún. „nagy generációból”, vagyis a kádári bolsevizmus kamaszai közül. Márpedig jelenleg ez az egyetlen generáció, amely létkérdezés és léttapasztalés immanens áthi- dalhatatlanságát kikerülhetetlenül megtapasztalta. S ebből a tapasztalatból két igen jellegzetes magatartás alakulhatott és alakult is ki. Az első az igazság realizálhatat- lanságának megalázó élményéből cinikus pragmatizmust, személytelen materializmust épített ki, és gátlástalan egoitásával léttelenülő tömeglétbe taszítja magát és a közösséget, avagy éppenséggel egyéni-okkult magán-spiritualizmusban élvezkedik. A második olyan mint Fejér Adámé: az értékelés, az értés egyéni vállalását - létezésének hiteltelenségét nem feledve - közösségteremtőnek tekinti és akarja, s egyben önmagát a közösség szellemétől teremtettnek. A magyar kultúra szellemének megfelelően a világcivilizáció problémáiban kiigazodni akaró alkotó ember Fejér Adómtól a tömeglét elleni fellépésre kap felszólítást; a bergyajevi szellemben gyakorolt negatív szociológia rendíthetetlen képviseletére a társadalomban. A tömeglét állandó kísértései közepette (hiszen az individuum árnyéka a tömeg) a személyes és közösségi autonómiáért szólít harcba, és elutasít minden e-világi, emberi teljességet, bármiféle „működési mechanizmus” abszolutizálását (beleértve a gazdasági demokráciáét is). Fejér Adám könyvét - természeténél fogva - nyilván kevesen fogják elolvasni, de kötelességemnek éreztem beszélni róla. Arról, hogy Magyarországon ma is vannak olyanok, akik jól és hitelesen olvassák Ady Endre sorait: „Földet szereznek, bankót csinálnak / Sok ezer év óta az okosok. / / Hajh, Szent Lélek, nem vár a karaván, / Éppen elég volt az eszme-evés. / Viharverten és sa- káltépetten / Várjuk: jöjjön hát a kitöltetés. / / Fizess, Szent Lélek. Sok volt egy kicsit / Ez a bús, bolond ingyen-szerelem. / lm, megérkeztünk s véres árnyékok / Cikáznak rózsás Pünkösd-reggelen.” Isztray Botond 90
