Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - 110 éve született Kodály Zoltán - Ittzés Mihály: Kodály országa? (tanulmány)
sze úgy is értelmezhetjük a cikk né,ely pontja alapján, hogy a százéves terv megvalósítása már a század elején, Kodály, Bartók és követőik fellépésével megkezdődött. Ilyen mondatok terelik ebbe az irányba vélekedésünket: „Kezdődött valamikor a századforduló táján”; és: „Mi történt eddig?” Ha így kell értenünkaz évszázadnyi időt a megvalósításra annál rosszabb ránk nézve...) Persze úgy is értelmezhetjük a cikk némely pontja alapján, hogy a százéves terv megvalósítása már a század elején, Kodály, Bartók és követőik fellépésével megkezdődött. Ilyen mondatok terelik ebbe az irányba vélekedésünket: „Kezdődött valamikor a századforduló táján”; és: „Mi történt eddig?” Ha így kell értenünk az évszázadnyi időt a megvalósításra, annál rosszabb ránk nézve... íme a programadó mondatok, melyeket emlékeztetőül - buzdításul és felelősségre vonásként - nem lehet elégszer magunk elé idézni. „Cél: magyar zenekultúra. Eszközök: a zenei írás-olvasás általánossá tétele az iskolán keresztül. Egyben a magyar zenei szemlélet öntudatra ébresztése a művészi nevelésben csakúgy, mint a közönségnevelésben. A magyar zenei közízlés felemelése, folyamatos haladás a jobb és magyarabb felé. A világirodalom remekeinek közkinccsé tétele, eljuttatása minden rendű és rangú emberhez. Mindezek összessége termi meg a távol jövőben felénk derengő magyar zenekultúrát.” Figyeljük csak: közel fél évszázad távolából hogyan tűnnek fel itt az ifjú Kodály zeneszerzői életprogramjának fő gondolatai, mintegy a nemzet teljes közösségére kivetítve! Aztán rövid történeti visszapillantás és a magyar népzenei tananyag ötfokú jellegét érintő időszerű kérdések taglalása után így zárul a cikk: „Jósolni nem tudunk. De ha a szaktanítás elve 1968-ra, száz évvel a népiskolai törvény születése után megvalósul az életben is: bizton remélhetjük, hogy mire 2000-et írunk, minden általános iskolát végzett gyermek folyékonyan olvas kottát. Nem nagy vívmány. De ez csak külső jele lesz annak, ami addigra bizonyosan kifejlődik, s ami akkor majd joggal viseli nevét: a magyar zenekultúrának.” Akár meg is riadhat bárki, aki kicsit is felelősséget érez a magyar zenekultúra, a zenei nevelés ügyéért. A Kodály idézett cikkében is mintegy határidőként megjelölt bűvös 2000, a század- és ezredforduló itt van belátható közelségben. Romantikus naivság vagy túlzott optimizmus, realitásokkal, társadalmi, gazdasági, civilizációs és kulturális ellenáramlatokkal nem számoló idealizmus rajzoltatta meg Kodállyal ezt a bámulatos, ma erősen utópisztikusnak tűnő képet? Nem, csak a remény és a jobbító törekvés. Nem hazárdjáték, hisz kijelentette: .jósolni nem tudunk” és „ha...” „Ha...” - ma nagyobb részben a megvalósulatlanságot, vagy legalábbis a szűk körű eredményességet állapíthatjuk meg. A titkos kéz felírhatná az utódoknak a „mene tekel”-1! Tudjuk, hogy maga Kodály utolsó pillanatáig nem szűnt meg hadakozni a gáncsoskodókkal, az értetlenekkel, hogy némiképp kedvező helyzetet teremtsen a zenei nevelés ügyének, általánosságban és a napi pedagógiai teendők szintjén is. Mégis azt kell mondanunk, a félsikerekért, a kudarcokért nemcsak kifelé és visszafelé kell mutogatnunk a felelősöket keresve. Bizony a szakma belső megosztottsága is kedvezőtlenül befolyásolta a haladást és változtatta - némi borúlátással szólva - halódássá. Csak egy példát ehhez: még a hetvenes években vagy a nyolcvanas évek fordulóján rövid távú eredményekkel kecsegtető taktikai okok miatt voltak, akik az énektanárképzés eredményének gyengeségét, vagyis a felkészületlen énektanárok létét elhallgatták az oktatásügy irányítói előtt, leintve azt, aki a szakma becsülete nevében és jövő feladatai érdekében a hivatalnokok 60
