Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - 110 éve született Kodály Zoltán - Ittzés Mihály: Kodály országa? (tanulmány)
előtt is kijelentette, hogy nem odavaló emberekkel nem lehet tartós eredményt elvárni a zenei közneveléstől. Kodály egész zenekultúra-tervezetében a kulcsszerep a jól felkészült és hivatástudattól áthatott énektanítóé, zenetanáré. Ezt a koncepcionális alapkérdést azonban soha nem gondolták át a pedagógusképzés irányítói és a Kodály halálát követő húsz év alatt, de már korábban kezdve, sikerült a hivatalosan előírt igényeket és a felkészülés lehetőségét a minimálisra csökkenteni. Hasonlóan örökös hadakozás volt (és van) az állandó gyakorlást kívánó tantárgy (Kodály jellemezte így az éneket!) óraszámai körül. Micsoda fátum ül az ének-zene tanításon, a zenei köznevelésen, hogy azok a generációk, amelyektől mint az ének-zenei iskolák neveltjeitől Kodály maga is oly sokat várt, mint a társadalom életének, a művelődésügynek irányítóitól, szinte mind eltűntek a színről, s legfeljebb, ha személyes tehetségük, személyes érdeklődésük a zenei pálya felé vitte őket, akkor foglalkoznak ügyeivel. Az a bizonyos közönségnevelő funkció valahogy nem működik igazán eredményesen. Ne legyünk igazságtalanok: a zenei nevelés és kultúra bizonyos válságtünetei nem magában e többé-kevésbé jól körülhatárolható szakterületben vannak jelen, hanem csak sajátos vetületét adják általánosabb problémáknak. Különben is: kit érdekelne a mai utilitárius világban egy ilyen „haszontalan” tantárgy ügye... Itt is van persze egy bökkenő, mert többről van, vagy kellene legyen szó, mint egy iskolai tantárgy ügyéről. E néhány kiragadott példa után már csak címszószerűen a szembesítés további negatív következtetéseiből: a zenei írás-olvasás tanítása nagy többségében eredménytelen, ha egyáltalán van; így hát nem is válhatott tömeges méretben a zenei élmények megszerzésének eszközévé. - Kodály és tanítványai ifjúsági énekkari mozgalma furcsa módon éppen nehéz időkben, az 1929-es gazdasági válság idején bontogatta szárnyait, máig megalapozva a fejlődést. Most meg mintha megtorpanna s egyúttal polarizálódna e mozgalom. A kényszerűség megszűnvén, a gyengék teljesen elhullanak, a legjobbak a profizmus irányába törekedve létszámban lecsökkennek. Hiányzik a nagylétszámú megbízható középszer, akárcsak a felnőttek kórusmozgalmában. - A technikai civilizáció áldásai mellett annak átkai is hatnak, sőt ez utóbbiak erőteljesebben. Nem tudjuk felvértezni az új meg új zenefogyasztókat jó zenei ízléssel. Nem sikerült megoldani azt a zenei vitaminokkal való feltöltődést, amelyről Kodály oly sokszor szólt, s amelyet a nemzetközi banalitások elleni profilaxis érdekében szorgalmazott. És így tovább... Ezután más következtetés nem jöhet, mint az, hogy a címben foglalt kérdésre erőteljes nem-mel válaszolunk. Nem vagyunk méltók a Kodály országa elnevezésre, mert abból, amit ő feladatként és célként megfogalmazott, alig valami teljesült. A keservek mellett azért nézzük a dolgok derűsebb oldalát is. Ma, amikor arra van szükség, hogy - Zrínyivel s Kodállyal szólva - „csak jobbítsuk meg magunkat, szabjunk más rendet dolgainknak” a kudarcokból és a sikerekből is tanulnunk kell. No, nem azt az előbbiből, hogy „úgyis minden mindegy”, s nem azt az utóbbiból, hogy „minden nagyon szép, minden nagyon jó”... De talán nem is kell magyarázni, hogy összetettségében mi minden feladat következik e kettősségből, s ezen belül abból, hogy ma azért a negatív jelenségek az erősebbek. A zenét tanító pedagógusok képzésében vannak bíztató jelek: a tanítóképzőkben magasabb lett az óraszám, emelhető a színvonal; lehetőség nyílik arra, hogy a pedagógusképzők oktatói magas szinten továbbképezzék magukat; a Zeneakadémián kívül is indul egyetemi szintű zenetanár-képzés; az érdeklődő és ambiciózus énektanárok szakmai fejlődését eddig elhanyagolt témakörökben is segítik a továbbképzések; remény van arra, hogy a kétes értékű, úgynevezett levelező képzés megszűnik (s ennek egy gyakorlati tárgy szempontjából különös jelentősége van!). 61
