Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - 110 éve született Kodály Zoltán - Ittzés Mihály: Kodály országa? (tanulmány)
Ittzés Mihály Kodály országa? (Egy magyar rapszódia avagy a zenepedagógia keservei és örömei) r° € ** V est plus fort! Nem enged máshoz fognom!” - jegyezte fel Kodály Zoltán valamikor a negyvenes évek elején, hatvanéves kora táján, egy tenyérbe búvó méretű gyűrűs noteszbe, számos szolmizációs betűjelekkel felvázolt apró énekes olvasógyakorlat mellé. E néhány francia és magyar szó rövid foglalata annak, amit később, nem is egy alkalommal így foglalt össze: „Sok időt fordítottam arra, hogy kórusokat írjak gyermekeknek és iskolai énekkönyveket állítsak össze. Azt hiszem, sohasem fogom sajnálni az időt, amely így nagyobb művek írására elveszett. Úgy érzem, ezáltal ugyanolyan hasznos munkát végeztem a közösségnek, mintha további szimfonikus műveket írtam volna.” „Ez erősebb!” - Igen, számos megnyilatkozása és más tény bizonyítja, hogy életpályája felétől, s különösen életének két-három utolsó évtizedében a zenei nevelői elhivatottság egyenrangú lett a zeneszerzői és népzenekutatói feladatvállalással, sőt folébük kerekedett, át- meg áthatotta a másik területeken végzett munkáját is. Persze végül is szétválaszthatatlanok a tevékenységi körök az életműben, s születésének száztizedik évfordulóján szólhatnánk éppen e példamutató egységről; vagy előtérbe állíthatnánk tudományos munkáját, zeneszerzői életművének részleteit. A teljes életmű utóélete szempontjából is elmondhatjuk talán a zenei nevelési koncepciót kiemelve: „ez erősebb!”, égetőbb és közérdekűbb probléma. Ha a maga számára oly fontos volt, akkor semmiképpen nem méltatlan, ha az évfordulón tükröt tartunk magunk elé, s éppen a zenei művelődés kérdéseit vizsgálva. Ha a zenei élet, a zenepedagógia gondjain-bajain sopánkodunk, hamar kimondjuk a szembesítő és szömyülködő mondatot, hogy „Kodály (és Bartók) országában milyen bajok vannak, mik történnek, vagy nem történnek”. De a zenei nevelés egyes - kirakat (?) - eredményeit látva a külföldi is könnyen összegzi, kicsit irigykedve: „könnyű nektek ott Kodály országában”. S mi ezt némi büszkeséggel vesszük tudomásul, ha lelkünk mélyén mindig is ott a csalódottság, a nyomasztó érzés megoldatlan problémáink miatt. Eszmefuttatásunk megpróbál arra vállalkozni, hogy felkiáltójellel is, de főként kétségek között, kérdőjelesen szóljon arról: méltók vagyunk-e a „Kodály országa” epiteton omansra. A választ persze nagyon egyszerűen meg lehetne fogalmazni egyetlen szócskával: nem!, nem vagyunk méltók! Persze, mint minden hirtelen kimondott válasz, ez is túlzó, éppen ezért valamelyest igazságtalan. Ha az ellenkezőjét válaszolnánk - igen!, méltók vagyunk! - akkor is - sőt, még inkább - a túlzás bűnébe esnénk. Pro és kontra elfogultság helyett keressük a reális képet. Mielőtt 57
