Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - 110 éve született Kodály Zoltán - Ittzés Mihály: Kodály országa? (tanulmány)

a szembesítésbe kezdenénk, tallózva Kodály útmutatásai és igényei között, nézzük meg a kérdést a zeneszerző-népzenekutató-zenepedagógus oldaláról. Vagyis, hogy ő mit tett azért, hogy Magyarországgal kapcsolatban felvetődhessen az állítás vagy kérdés: Kodály országa. Az életrajz puszta tényeit figyelembe véve persze magától értetődik a válasz, hiszen Kodály itt született, a mindenkori Magyarországon élt, itt dolgozott és itt tért meg őseihez. 0, de hány és hány emberről el lehet ezt mondani! Magunk is, ha azt mondjuk: a hazám, nálunk, a mi országunkban - kifejezzük az idetartozásunkat. Valójában magunkat mérjük a hazához. Kodály Zoltán azonban azok közé tartozott, a Petőfik, Széchenyik, Adyk, Bartókok fajtájába és nagyságrendjébe, akiket nemcsak a nemzethez mérnek, hanem akikhez, akiknek az eszméihez, tetteihez a nemzetet, a népet, a hazát, annak jelenét és jövőjét mérhetjük. Rá is ráillenek azok a szavak, melyekkel 1955-ben Bartókra emlékezett: „[...] abból az emberfajtából való, amely örök elégedetlenségtől hajtva mindent meg akar változtatni, mindent szebbé-jobbá akar tenni, amit csak a Földön talál. Ebből kerülnek ki a művészet, tudomány nagyjai, a nagy felfedezők, feltalálók, akik mind másképp hagyták maguk után a világot, mint ahogy találták.” Nem puszta apológia, ha e mondatokat Kodály Zoltánra is vonatkoztatjuk. Amúgy is kérdéses, hogy tudunk-e valami nem köztudottat, nem közhelyszerűt mondani róla. Talán nem is lehetséges, hogy negyedszázaddal az életmű lezáródása után a szinte már életében kialakult, rögzült képet lényegesen új motívumokkal gazdagítsuk vagy megváltoztassuk. Ebben is Kodály megőrző (konzervatív) szelleme érvényesül?

Olvassuk most már azokat a szavakat, melyeket saját magáról írt a Visszatekintés előszavában nyolcvanévesen: „Mi lehetett a hajtóerő, amely minden akadály ellenére máig egyenes úton hol röpítette, hol vonszolta ennek az életnek szekerét? Egy reménytelen, viszonzatlan, viszonozhatatlan szerelem. A néphez, melynek ezeréves látható története, és talán még jobban nyelvében, dalában élő többezer éves láthatatlan élete ellenállhatatlanul vonz magához, vérségi kötelék nélkül is.

Igen sokrétű érzés ez: egyrészt gyermeki, nagy ősök példáján lelkesedő, másrészt anyai, féltő, óvó, nevelő. Félbemaradt nép, teljesületlen nagy ígéretek hordozója. Ilyen nép lantosa csakhamar ráeszmél, hogy időnkint le kell tennie a lantot, és ,pueros elementa docere’, ha megértésre vár. így voltam én is: félkézzel lantos, másikkal néptanító, kubikos, téglahordó, pallér, orvos, ami csak kellett, és szerettem volna minden egyéb lenni, amire csak szükség volt.”

Dokumentumok bizonyítják, hogy ezek nem az összegzés életkorába jutott ember öntudatos, életpályáját megszépítve látó és láttató szavai. Meglepő, hogy az egyetemi-zeneakadémiai tanulmányait éppen csak megkezdett, tizennyolc esztendős Kodály Zoltán milyen magabiztossággal ismerte fel és fogalmazta meg a reá váró feladatokat, ha személytelenül is. Ujfalussy József idézi Az ifjú Kodály életprogramja című rövid tanulmányában a mintegy nyolcvan évig lappangó naplójegyzeteket: „A magyar zene megteremtésére olyan ember kell, aki megáldva erős zenei tehetséggel, alkotó erővel, kora gyermeksége és ifjúságában minden idegen hatástól ment legyen, de a nemzetinek a lehető legintenzívebben ki legyen téve. Akkor aztán, mint gyermekifjú, tele nemzeti hangulatokkal, ismerje meg a nagy idegen remekműveket, tanuljon meg rajtuk mindent, amit lehet, ismerjen meg mennél többet belőlük: mert most már nem kell félteni, hogy az idegen példa lebírja a benne levő eredetiséget, ha kezdetben általános emberi ösztön szerint utánozza őket. [...] a rokon keleti elemek beolvasztása szintén hasznos lehet.”

E sorokat olvasva felötlik a kérdés: elég-e, ha csak az életmű kiteljesedésének idejére figyelve Kodály országúról beszélünk, Kodály népe, nemzete helyett: egy58