Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Választás Montaigne és Caesar között (Ryszard Kapuscinskival beszélget Kovács István)

— Az írók egy része kiöregedett, egy részük abbahagyta az írást. A forradalmi változások a toll letételéhez hozzájárulhatnak. Számos író pályáját tették bevég- zetté az elmúlt esztendők változásai. Azokra gondolok, akik épp e változások következtében képtelenek megújulni, bármi újat létrehozni. És nem feltétlenül politikai okok miatt, nem azért, mert korábban túlságosan lelkesen lengették a vörös zászlót, vagy ha kellett, vörös fejjel a nemzeti színű lobogót.-Napjaink írói elhallgatásával az én véleményem szerint is sokkal nagyobb szerepet játszanak a pszichológiai mentális motívumok.

— Igen. Van író, aki a sokat átkozott cenzurális viszonyok közepette tudott írni: utalásos-áttételes fogalmazással építve műveit. És beköszöntött az az időszak, amikor már mindent meg lehet írni, úgy ahogy tetszik: szabadon. Ez a szabadság azonban az írók egy részének olyan farkasverem, amelyből nincs kiút. Ok írói műhelyproblémák miatt az új körülmények közepett aligha képesek bármi jelentősét létrehozni.

— És az irodalmi középszint...?

— Úgy vélem, a közepes irodalom megújul: az ezt képviselő művek megjelennek, íróik visszaszerzik népszerűségüket. Egyszerűen azért, mert a közepes irodalom, vagy ahogy Amerikában hívják, az irodalmi kisrealizmus mindig az átlagember napi gondjairól-bajairól, bánatáról-öröméről szól. Az ezzel kapcsolatos kérdések pedig mindig foglalkoztatják az átlagolvasót.

A közepes írók vagy lengyel meghatározásuk szerint, a társadalmi irodalom képviselői közül azok, akik gyorsan tudnak reagálni mindarra, ami a társadalomban végbemegy, meg fogják találni számításaikat - könyvpiacukkal és olvasóikkal együtt.

De azért irodalmi rangjuktól, társadalmi elismertségüktől, erkölcsi presztízsüktől függetlenül valamennyi író nehezebb helyzetbe került az elmúlt években, mivel a könyvpiacon közvetlenül a világirodalom képviselőivel kerülnek egy serpenyőbe. Eddig valamennyien kivételes és kivételezett helyzetben voltunk, amelynek az volt a lényege, hogy a világirodalom nem egy kiválóságát - politikai vagy egyéb okok miatt - nem engedték a lengyel olvasók közelébe. Ennek a helyzetnek vége... Nyakunkon a konkurencia. A korábbival össze sem hasonlítható versenytől már semmi sem véd meg minket. Se a hidegháború, se a cenzúra, se a részvét. Az író vagy emeli a színvonalát, s megtalálja azt a nyelvek, amelynek révén az olvasó figyelme ráirányul, vagy eltűnik - kiadó híján.

— Most derül ki igazán, hogy az író a kommunizmusban mennyire kiváltságos helyzetben volt?

— Majdhogynem mindegyik abban volt. Az is, aki leghangosabban hirdette íróolvasó találkozókon, dedikálásokon, hogy mennyire elnyomják... Bezzeg nyugaton... Holott tudnunk kell azt, hogy az átlagíró nyugaton tíz, húsz, harminc kiadónál is megfordul, mire megjelenési lehetőséghez jut. Ismerek kiváló írót, nem egyet, akinek később sikert aratott művét húsz-huszonöt kiadó is visszadobta. A folyamatos elutasítás, tudjuk, mennyire megalázó. Nyugaton az „elfektetett” írónak még annyi vigasza sem volt, hogy kudarcát a központi bizottságra, a cenzúrahivatalra fogja, s így egyfajta erkölcsi-politikai dicsfénnyel övezze magát, s szellemi környezetéből együttérzést csiholjon ki.

A nyugati írót kudarcai, a könyvkiadási, könyvpiaci viszonyok szerénységre, alázatra szoktatták, szoktatják. S élete is - műveinek sorsa miatt - sokkal inkább feszültségekkel teli, nyugtalanabb. Akkor is, ha kiváló literátor. A közvélemény és a könyvszakma ugyanis legfeljebb csak egy rossz könyvet tolerál tőle. A második, harmadik fércmű után eltűnik a könyvpiacról. Az írónak minden sorával iga38