Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Török Endre: A tudás kelepcéje
ennek folytán saját agyának „terjeszkedése”, de csak az ajándékba kapott szellem részeként. Ha e szellemet eltaszítja és tudását úgy fogadja, mint amihez csak neki van köze, ennek a tudásnak a csapdájába esik. Nem képes kikerülni belőle már csak azért sem, mert a teremtmény-elvet elutasítja, ha pedig elutasítja, a tudása mint teremtő akarat és képesség, kívül kerül a lelkiségén. Az emberben ugyanis eredetileg, ha ép személynek tételezzük, a természeti elv és a szellemi elv a lelkisége által kapcsolódik össze. A lélek az, amely a teremtettség érzését, az esendő- séget az isteni teremtő elvvel, az örökkévalósággal összhangba hozza. A „civilizált tudás” ezt az egységet megbontja. Önelvű képességként fogja fel magát, és azt a „rendet”, amelyet létrehoz, e képesség ugyancsak önelvű fejleményének gondolja. Mindenesetre attól fogva, hogy ez az önállósult „civilizált tudás” elkezdte behálózni a világot, a szellem emberei azonnal megérezték, hogy az élet különvált a léttől és magára hagyja, pusztítja, roncsolja, megfosztja önmagától az egyént. Nem véletlen, hogy a 20. század európai bölcseleté Heideggertől Jaspers-en át Gabriel Marcel-ig és Ricoeur-ig elsősorban létfilozófia. S igencsak komor tünet, hogy már korábban, felismervén a szellem elárulását és belelátva a világ csalásába, voltak, akik a téboly örvényébe kerültek, miként Hölderlin, Gogol, Maupassant, Van Gogh, vagy éppen a múlt század metafizikai végkifejleteként Nietzsche. * * * A lelki otthontalanságról. A „civilizált tudás” elfedni látszik, mekkora a baj. Az embert szembe lehet fordítani a természettel is, a szellemmel is, de nem lehet a leikével abban az értelemben, hogy ne válaszoljon az elszabadult világra. Ne érezze legalább homályosan a bukottságát vagy mondjuk csak a bukás fenyegetését, a lelkében összpontosuló veszteségeket, melyek teremtettségének megtagadásából és teremtő képességének torzulásából származnak. Elvesztette érzékenységét a közös emberi lényeg iránt, ami nem más, mint a teremtmény-elv és a teremtő-elv egységének világos tudata. E tudat képes egyedül az embert küldetése jegyében irányítani, tekintve, hogy az ember önmagát csak akkor tudja képviselni, ha a teremtés szándékából kapott eme közös lényeget tartja szem előtt. Ehelyett azonban alá van vetve az öngyötrésnek, félelmeinek és szorongásainak, voltaképp egy kóros lelki helyzetnek, amelynek vagy megadja magát és ezzel önmaga alá süllyed vagy megpróbál bosszút állni az életen, de ezzel is csak fokozza otthontalanságát. Persze, az ember ezt is, amazt is meg tudja magyarázni. Csakhogy az önmagyarázat vagy éppen kimagyarázás nem más, mint össze-vissza beszéd. Minden kísérlet a lelki otthontalanság igazolására voltaképp egy eszes hamisság találmánya, amely a világ csalását akarja eltakarni, hogy az ember ne vegyen tudomást a csalásról, ne legyen lelkiismerete. A „civilizált tudással” való visszaélés bűne ez, amely kivonja az embert a lelkiismeret irányítása alól, azt sugallva, hogy nincs is lelki érdek, csak materiális hasznosság, csak ember által kigondolt törvény van és nincsen magasabb törvény. Viszont magasabb törvény nélkül az ember az embernek a kelepcéje. A világ csalásában vergődik és lelki otthontalansága folytán saját belső nyomorúságát jórészt úgy próbálja kikerülni, hogy valaki mást vagy másokat ejt nyomorúságba. Az ember, aki tudása révén a teremtés uraként viselkedik, tőrbe csalta önmagát és most létének értelme alá zuhant. Megsértette Istent, mivel - mint Aquinói Szent Tamás úja - „Istent csak az sérti, ami az embernek árt”. * * * 29
