Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Török Endre: A tudás kelepcéje
A lelki otthontalanság: ítélet a legújabb kor, főként századunk, és e század gyűlöletre hangolt embere felett. Számára ugyanis az én és a te között nincs vagy alig van dialógus: lényének kisebb-nagyobb mértékben mindenki idegen. Nem igen törődik mással, mint hogy a csalás „rendjében” saját külön kis csalásokat teremtsen magának, többek között az anyagi javak mániákus gyűjtésével, amely a lélek meg- fertőződésének egyik legbiztosabb jele. Ez a gyűjtögető életmód szinte kizárólag a külső életre irányul, s mögötte az idegenség érzése hat, vagyis az önösségé mindenféle szolidaritás ellenében, tekintve, hogy az önösség által vezérelt egyén számára a szolidaritás csak üres beszéd. Jellemét áthatja a hidegség, a képmutatás, hogy másnak mutatkozzék, mint amilyen. A világ csalása által a „civilizált tudás” embere maga is a csalás embere, aki a csalást az élet természeteként fogja fel. És itt nemcsak kölcsönös csalásokról van szó, nem csak arról, hogy valaki valakit a maga erejéhez és erkölcseihez mérten kelepcébe csal, hanem még arról, hogy az ember lelki otthontalansága idegenség önmagával szemben is. Az ember nem tudja, kicsoda. Elfogadja a világ csalását és hasonlítani akar ehhez a csaláshoz, kiválni benne, fölébe emelkedni másoknak. Ez az ember a látszatoknak él, a belső alámerülés kívánsága nélkül. Az önteremtést, ami valójában lelki cél, erkölcsi feladat, világi sikerként gondolja el, és ez máris alkalmazkodás a csaláshoz. A hazugság „kitüntetett” része az életének, mi több, a sikeres hazugság maga a siker. Amikor arról beszélünk, hogy neurotikus világban élünk, az önmagunkkal való találkozás képtelenségét érezzük, amelynek felderítésére a modem lélektan roppant erőfeszítéseket tett és tesz is, csak éppen azt nem tudja, mi a lélek. Freud azt hitte, képes megfejteni a lelket, és Jung is azt hitte egy ideig, ráadásul több joggal, miután eljutott annak belátásáig, hogy a lélek „természeténél fogva vallásos”. De a pszichológia igazán mégsem tud mit kezdeni a lélekkel részleges felismerései ellenére sem, mert e felismerések mögül a megfertőzött lélek tűnik elő, ami eredeti értelemben nem a lélek és nem az ember, legfeljebb csak annak árnyéka. A lelki otthontalanság mindenesetre életünk betegsége, legyen akár az egyén otthontalansága környezetében, ahol a legtöbbször eltitkolja magát, akár otthontalansága önmagában, ahol a saját idegenségét hordja, a közös emberi lényeg iránti érzéketlenséget. * * * A történelmi otthontalanság. A személy otthontalansága a történelmi barbárság fejleménye is, melynek gyökere az ember önhittségében van. Abban a káprázat- ban, hogy magamaga erejéből képes megszerezni, birtokba venni az igazságot, ha pedig képes erre, akkor a történelmet is irányíthatja. Eszerint a történelem végül is az emberi ész és akarat függvénye. Az embernek nincs egyéb dolga, mint hogy a történelem törvényeit belátva, akaratát e törvények jegyében használja. Csakhogy a „civilizált tudás”, amely paradox tudás, mivel hatalmas tudás is meg bukott tudás is, egészen más helyzetben van. A történelmet ugyanis nem lehet kiszámítani. Éppen ezáltal uralkodik az ember fölött, éreztetvén is vele a bukottsá- gát, miközben ez a bukott tudás minden vereségből újra meg újra felemelkedve úgy működik a világ csalásaként, mintha erőszakkal érvényesíthető volna a feltételezett igazság. Sőt: ennek az igazságnak az érdekében - mivel az emberiség boldogsága forog kockán - az erőszak egyenesen követelmény. Követelmény akár az élet megsemmisítése is - amennyiben e képzelt boldogság útjában áll. Az ölés törvénnyé vált, semmi és senki nincs biztonságban az ember által kitervelt hamis boldogsággal szemben. A biztonságérzetnek ez a hiánya nem azonos a lelki ott30
