Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve III. (Károlyi Amy: Mindenért mindent; Takáts Gyula: Versek Drangalagból; Fodor András: Meggyfa; Bisztray Adám: A Nap házában; Mezey Katalin: Szárazföldi tél)

E kis vers is szemléletesen mutatja Károlyi Amy leggyakoribb verstípusát. Többnyire a közvetlen szemlélet számára is befogadható, nemegyszer szinte köznapi kép indukálja a verset, de csak akkor, ha a látvány mögötti jelképes tartalmak kibontására is alkalmasnak mutatkozik. A kép és a jelkép szinte észrevétlenül játszik át egymásba, akárcsak a leírás és a reflexió, s mindezek a vers lezárásában egyesülnek egy új minőségben, s ennek a formája gyakorta aforisztikus, szentenciaszerű vagy paradoxonos fogalmazású summázat. Az aforisztikus jelleg amúgyis sajátja e kötetnek, a megelőzőnél is erőteljesebben. Ez is rokon vonás a kései Weöres-költészettel, s ez a tény indokolhatja annak észrevételezését, hogy bár kétségtelen a Weöres-líra felszabadító és inspiráló hatása Károlyi Amy egész életművében, botfülre valló hiba volna őt elsősorban tanítványnak látni. Véleményem szerint a rokon vonások azért oly erőteljesek mindvégig, mert igazi házasságról, szellemi szövetségről van szó két ember között, s mert igaz az, hogy a jó házasságokban a férfi és a nő hasonlóvá válik egymáshoz, miért ne vonatkozhatna ez alkotásaikra is? Nagy László és Szécsi Margit munkássága is szép példája a hatásokat kibontó párkapcsolatnak, s bár mindkét esetben a férfi volt a kormeghatározó költő, ki merné azt állítani, hogy nem kaptak inspirációt társuktól?

Károlyi Amy lírája elsősorban azért nem életkorhoz kötött öregség-költészet, mert a költőnő bizonyos abban, hogy az élet minőségét nem határozhatja meg az életkor. Szinte kihívó a kötet címe: Mindenért mindent az ifjak szoktak kiáltani és követelni, ám ez a mindentvágyás az alkotásnak lényegi mozgatója mindig és minden életszakaszban, ezért hiteles az önarckép: „Telhetetlen és gőgös fajta, / ki mindenért a mindent akarja.”.

Nemcsak az életkor nem válik egyedüli meghatározóvá, de a létezés-elmúlás kérdésköre sem. Egy adott történelmi korszakba, a jelenbe is belegyökerezik e kötet, vagyis az egész huszadik századba: a címadó költemény Ady Endrét idéző mindentakarásától 1956 hőseinek újratemetésén át (Utókor II.) a század egészének kemény etikai követelmények szerinti megítéléséig: „Nincs dicsőség és nincs gyalázat. / Asztal alatt mászkál a század. / A gyalázatért dicsőség jár / és dicsőségért a gyalázat. / A szépért sár, jóért köpés jár, / bizományiban áll az oltár. / Ki megvette, tudja meg végül: / üres az oltár ostya nélkül.” (Század). Ráció és érzékenység így válik érzékletessé: művé. (Jelenkor Kiadó, 1992)

Takáts Gyula: Versek Drangalagból

A mostanit megelőzően Takáts Gyula is búcsúztató kötettel jelentkezett: a Szonettek a Styxen túlra (1990) 85 szonettjében feleségének emlékét idézte meg, a sokévtizedes kapcsolatot megillető elfogódottsággal és természetességgel. így a cella azóta nem csupán az alkotáshoz nélkülözhetetlen színtér, s „E csend már iszonyú, / de még nagyobb ez a magány”, s mi mást tehetne a költő, úja „a magány nyelvtanát” (írom a magány nyelvtanát). A nyolcvanéves ember magáramaradása amúgy is mind felöl (Ihatatlanabb: „Barátaim neve keretben egyre több” (Fekete- vidám bordal), s „Hányán maradtunk? - Ezt minek / számláljuk?...” (Keser-édes rigmus). Valóban, mint mindegyik megelőző, a Nyugat harmadik nemzedéke is már csak utolsó mohikánjaiban szemlélheti önmagát, s mi bennük nagy idők tanúit, nagy elődeink barátait. Alig van már költő, ki személyes emlékeit idézheti

90