Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve III. (Károlyi Amy: Mindenért mindent; Takáts Gyula: Versek Drangalagból; Fodor András: Meggyfa; Bisztray Adám: A Nap házában; Mezey Katalin: Szárazföldi tél)
Vasy Géza Versekhez közelítve III. Károlyi Amy: Mindenért mindent JLP öles öregség? Túl jón és rosszon? Inkább bölcs emberség, a jót s a rosszat is a maga mértéke szerint szemlélve. Bármily szokatlan, Károlyi Amy igazából nem öregség-lírát hoz létre, nem őszikéket, bármily egyéni változatban. Nem is valamiféle merev elzárkózásról van szó, az életkor semmibevételének erőltetett és reménytelen kísérletéről, hanem az életnek születéstől halálig, sőt azon is túl tartó olyanféle folyamatáról, amelyben minden nap, minden mozzanat születés és halál, keletkezés és elmúlás egysége. Egy ilyen szemlélet számára nem tragédia az öregedés, hanem az élet része, s olyan ráadásul, amelynek szépségei,, értéke is van: „Pár évtized s megszínesedtem. Hál’ Istennek megöregedtem. Ámbár az évek még mindig érlelnek. Érek. Hosszú még, vagy közel már az út, mire Galileába érek.” (Zarándok). E szemlélet korábbi kimunkálódásában és jelenlegi megőrzésében feltehetően nem csupán a költői szemlélet jellege ad segítséget, hanem az az embertársi és műhelykapcsolat, amely Károlyi Amyt Weöres Sándorhoz fűzte, s az eszmék szintjén fűzi most már mindhalálig. Az előző, Requiem élőkért c. kötet emlékezetes búcsúversei után most az emlékőrzés hatja át e lírát, de ebben nincs semmi megszokott vagy elvárható özvegyi siránkozás és szipogás: Weöres Sándor szellemisége valóban halhatatlanként hathatja át a társ költészetét, testi elmúlás és szellemi múlhatatlanság sajátos feszültségét és összhangját teremtve meg. Ilymódon az enigmatikus versek is szinte azonnal áttetszővé válnak, mint ez a négysoros: „Nyitott ajtón kopogtatok, / fütyörész a levegő. / Őszi égen hold és sárkány /maszkjában az elmenő.” (Hold és sárkány), amelynek címe Weöres drámakönyvének címével azonos, s így a maszkos elmenő képe nemcsak azt fejezi ki, hogy elment már, de mégis elmenőben van még, hiszen számomra szinte jelenvaló, hanem azt is, hogy a kopogtató személy is elmenőben van, mintegy önmagát is szemlélheti a maszkban. Valamiként úgy van ez, mint W. S. szavai-nak egyike: .Árnyékom rám lép.”, azaz hajlítva a helyzethez e képet: a távozó árnyéka ránk telepszik vagy éppen magával ragad minket. Az áttetszőség, a legfontosabb dolgok egyszerűségének, világos kifejezhetőségének tudata hatja át e lírát, s ennek az ars poeticának többször is hangot ad: „A vers őrzi az örök ifjúságot. Már azét, aki örökké ifjú marad.” (Aranyhaj), másrészt „a spekulálás megöli a verset” (Esztelen), s az igazi versre törekedve „Megszűnik a parádézás / a téma körül, / marad a lényeg / meztelenül.” (Élni és Imi). Legszemléletesebben talán a Mindenkié ragadja meg az alkotás gondját s a befogadásét is: „Valahol érik a gyümölcs. / Alig látszik, de mégis benne / a forma, lényeg, mi betölt. // Láthatóvá csak később fejlik / a tartalom, a fényes-édes, / mi elrejtetten senkié, / de, várj, egyszer mindenkié lesz.” 89
