Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Nagy Olga: „Lüdérc sógor” vihart arat
zai anyagot gyűjtöttem, sok száz hiedelemanyagot, több mint ezer találóskérdést, gyermekjátékot, közmondást. Minden szokásanyagot felgyűjtöttem, és igen részletesen. Erre Ön buzdított, és mindig hálás leszek érte, mert csak így, egyetlen zárt közösségben a napi élet és hagyomány minden - vagy majdnem minden - jelenségének összegyűjtésével értjük meg ezeket a mozgástörvényeket, amelyek a fejló'dést és állandó változást meghatározzák. Úgyhogy többezer oldalra kitevő' anyagot, szokásleírást beadtam az osztály archívumába, hogy így őrizzem meg, ha netán magam már nem érek rá értékesíteni. Ámbár, hogy őszinte legyek, nagyon foglalkoztat az a gondolat, hogy elkészítsem Szék község teljes folklorisztikai monográfiáját, hisz az anyag teljességében összeállt. Csak hát persze ezek vérmes remények! Közbevetőleg legyen mondva, ebből már sok részlettanulmányt készítettem és olvastam is fel különböző tudományos ülésszakokon.” Az érem másik oldala És mégis éppen ennek a könyvnek köszönhetem azt, hogy elfordulva régi írásaimtól, csak a néprajzkutatásnak adtam át magam. Mert mi is történt? A könyvet átvették Magyarországon is nyolcszáz példányban. (Ez nagy dolog volt akkoriban, 1969-ben). Az írott szöveg ki van téve annak, hogy bárki elemezheti s bírálhatja tetszése szerint. így megértheti az olvasó, hogyan alakult ki bennem a következtetés: itthon ismernek, mégsem értenek meg. Ahol viszont nem is ismernek, nem tudnak semmit rólam, közlendőimen örömmel lepődnek meg. Nem panaszkodhattam tehát: sokan megértették szándékomat, dicsértek is érte, egyetlen elmarasztaló vagy értetlen bírálatot nem kaptam többet a „távoli” tájakról. Márpedig ez a fontos. íme, a szegedi pályatárs, Ferenczi Imre véleménye, akit nagyrabecsültem és becsülök nagyon, alapos kutatásai miatt. Az alább idézett néhány sorból kitetszik, hogy megértette és megfogalmazta a kötet célkitűzését. íme: „Bevezető tanulmányában egyrészt az életforma és a szemléletmód változása miatt előállt műfaji eltolódás problémáit boncolgatja, másrészt a kötet mesemondóit jellemzi. Úgy látja hogy a mágikus világkép elmosódása és a tündérmesék elmerülése között összefüggés van, a korunk racionális gondolkodása sokkal inkább kedvez a realista mesék népszerűsödésének...”* Fontos mondatok számomra, hiszen azt tapasztaltam, hogy a lényeget azonos módon ítéli meg, azt tudniillik, hogy a mese komoly műfaj, mégpedig parasztságunk gondolkodásmódjának őszinte tükre, s ennek lényeges változásait is követi. A visszafogott hang tehát a szakember summázása volt arról, amit ez a kötet akart. De a Hajdú-Bihari Naplóban megjelent kritika könyvemet illető bekezdése, már épp ama szándékom dicsérete, amely oly nagy felháborodást váltott ki odahaza. íme. Itt közlöm azt a néhány sort, mint amely megajándékozott azzal a lelket melegítő felismeréssel, hogy nem vagyok torz, hogy más is megértheti, amit akarok. * Ferenczi Imre: A romániai magyar népköltészet kutatása, Tiszatáj, 1970. 2. 912. 49