Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Nagy Olga: „Lüdérc sógor” vihart arat
Később, már a Táltos törvényében (ezt írtam*) írA hiteles lejegyzés kapcsán a gyűjtőt, aki régi tudományos elvek bűvöletében élt, megdöbbentette az a másfajta stílus, ez a vaskos realitás, ez a városi vagy könyvműveltségen csiszolódott stíluseszménytől annyira elütő életesség, mely szinte a mindennapi élőbeszédet közelíti meg. Ha azonban a gyűjtő arra gondol, hogy a mese esztétikuma elsősorban azok szempontjából ítélendő meg, akik számára üzenetet hordoz, akkor tudomásul kell vennünk, hogy a népmesének egy sajátos népi elbeszélőstílusa van, amelyet el kell fogadnunk, sőt tanulmányoznunk kell...” (186) Hozzátenném azt is, hogy ez a fajta csiszoltság egy múlt századbeli vagy szá- zadeleji stíluseszmény - ma már divatjamúlt. Világszerte az írók kevésbé „csiszol- tan” írnak. Elég ha csak a világirodalmi rangú Heinrich Böllt vagy Sálingért említem, csak úgy találomra, s mindjárt megfogamzik bennünk az eretnek gondolat: vajon a mese a maga vaskos életességében nem modernebb sok irodalmi műnél? Na, de ne tegyük türelmetlenné az Olvasót: ítélje meg maga is, milyen is az a „csiszolatlanság”, mely olyan nagy megdöbbenést váltott ki. Néhány ilyen „gyöngyszem” a Lüdérc Sógorból: A király ilyen „közönségesen” beszél a vejével: Takarodj a szemem elől. Míg a lányomat nem hozod vissza, ne gyere szemem Ä Jakab István meséjében, mely szintén e kötetben jelent meg, a kitüntetett, ámbár becsapott vitézről Jakab ezt mondja: „Volt ezüst, volt bronz, volt mindenféle vitézségi érem az öreg mellén. Nem győzte nézni eleget az öreg mellét, hogy mennyi sok minden került rá. De hiába hogy azokat mind nézegette, az ő gyomra üres volt.” A király pedig ugyanazt a kitüntetett vitézt ennyire közönséges, „csiszolatlan” szavakkal utasítja el arról a bankettről, melyet a vitézünk tiszteletére rendezett: „Nem szégyelled magad, te vitéz, hogy te ide mersz jönni a házamba! Hát itt most van az asztal megterítve az udvarbeli tisztek részére. Itt pedig nem olyan emberek ülnek az asztalnál, mint te: piszkos, mocskos ruhában. Mit tudom én, hogy míg a fronton voltál annyi idő alatt, még valamilyen férget és bogarat is hozhattál magaddal!” Nos, nem megdöbbentő az életesség, mely valójában egy olyan ember tisztánlátását, szkepszisét mutatja be, aki a frontról maga is megfagyott lábbal tért haza? Világi Bíró Sándor pedig Világszépét így, ilyen közönségesen szólítja meg: Itt vagy, Cofra” (Ami bizony nem mást jelent ma, mint „cafra”, „kurva” és ehhez hasonlót.) 1960-ban a mezőségi Búzán a mesék eleven virágzására leltem. Ott ismertem meg Simon Istvánt, ezt a jóízű mesemondót, aki téli estéken olyan tündérmesékkel traktálta hallgatóit, amelyek megkérdőjelezték a tündérmeséről ismert tételeinket. Mert az Alvilágbeli démon, a „Kékszakáll” néven ismert mesetípus hőse, már kéjsóvár öregúrrá vedlett át, aki egy erdőszéli villában lakik, hasonlatosan azok* Táltos törvénye. Népmese és esztétikum. Bukarest 1977, 186. elejébe.” a Eletesség! 44
