Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Nagy Olga: „Lüdérc sógor” vihart arat
hoz, mélyeket Simon István szerte az országban láthatott... Micsoda valóságos életképet fest számunkra ugyanez a búzái Simon István mesemondó: „Volt egyszer egy ember. Jómódú ember volt akkoriban. Volt neki csomó juha, volt neki marhája, borjúja, tehene, mindene. Azonkívül volt neki két szép fia. A fiai avval foglalkoztak, hogy mindennap mentek ki a marhákkal a legelőre. Mentek ki hétfőn reggel s nem jöttek be csak szombat este. És szombaton este mindig jött be az egyik fiú, vitt ennivalót egész hétre, mindkettőjüknek. Szombaton este bejött egy kisebbik fiú (úgy hívták, hogy Pista, a nagyobbikat meg Jánosnak). Pista hazamegy ennivaló után, János meg ott marad a marhák mellett. A marhák meg voltak szépen kötve sorba cövekekhez, volt ott egy kaliba és ő ott aludt. A marhák a kaliba előtt... ” Yalóságos életkép ez a múltból! És milyen valóságos az a kaland is, nem akárkivel -, hanem a tündéri Világszépével, aki maga , jár a legény után”, s ő maga így — ilyen valóságosan - „kezd ki” a fiúval: „Lefekszik (ti. János) és ahogy elalszik, egyszer csak hall valami halk, női hangot, mind azt kiáltja:- Te, János! Felkél János, kimegy a kalibából, szétnéz. A marhák alusznak, kérőznek. Nem lát senkit, sehol. Mi lehet az? - gondolja magában. - Hm... Megint bemegy, s lefekszik. Ha lefeküdt, nem is alszik el, megint hallja:- Te, János! S ez így megy háromszor is. Végül is: Akkor felkél János, kimegy a kalibából, nézi: a marhák ott vannak! Megy alól a kondán, s lát ott egy gyönyörű nőt. Ott volt leülve. (Figyeljük meg: nőt és nem tündért!) Azt mondja:- Te, János! Te nem hallod, milyen régtől kiáltlak!?- Néztem s nem láttalak. Erre azt mondja:- Én vagyok Világszép asszonya. Gyere velem, mert nem bánod meg.- Én megyek - azt mondja de a marhákat kire hagyom?- Hadd el, János, mert velük is lesz valami! De te gyere velem...”* Ez a párbeszéd szinte naponta elhangozhat Búzában egy legény s egy - ha nem is Világszépe -, de egy szép menyecske között. Vagy nem kiábrándító-e az a nagyon is „közönséges” gondolkodás, miszerint a szegény ember lánya, mikor meghallja egy gazdag öregúr ajánlatát, hogy feleségül venné, emígy érez és gondolkodik: „Akkor azt mondja az úr neki:- Menjen haza, tata, és holnap, mikor kijön, hozza ki a nagyobbik leányát is ide. Én majd elviszem, s feleségül veszem. Jó, beleegyezett az öreg. Hazamegyen s mondja a leányának, hogy ni, kivel találkozott, s ni, mit mondott. Elvenné a nagyobbikat feleségül. A nagyobbik leány szegény volt, rongyos volt, már örült, hogy neki is kerül valaki, akihez férjhez menjen. Örvendett és azt mondta:- Én elmegyek, édesapám.” * Az idézett részleteket 1. Lüdérc Sógor Erdélyi Magyar Népmesék Bukarest, 1969. 218. 45
