Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Nagy Olga: „Lüdérc sógor” vihart arat
- Nézd - mondta -, őszinte leszek, elolvastam. S meg kell mondanom neked, én Benedek Elek csiszolt meséit szoktam meg. Megdöbbenve néztem rá. Akkor még nem értettem meg igazán, hogy a parasztról is - s az is a kisebbségi tudatból következik - valami álromantikus szemlélet uralkodott: a paraszt csupa igazgyöngyöket izzad ki, mindenesetre „szemérmes” és csupa bölcsesség. Semmi hétköznapi, semmi kiábrándító! S az, amit én végzek, az valamilyen mítoszrombolás, valamilyen „demitizálás”. Pedig hiszem és vallom, hogy a parasztság értékei, melyeket a nyomorúság és kiszolgáltatottság körülményei miatt kiizzadott: nemzeti kultúránk alapvető kincse. Hiszem azt is - s ahogy telt el felettem az idő, mindinkább -, hogy egyetlen társadalmi réteg sem gazdagította nemzeti kincsestárunkat igazabb értékekkel: jelképekkel, érzékletes képekkel, a természettől még nem távolodott ember kozmikus látásmódjával, művészi formanyelvével, mely az élet annyi területén megnyilatkozott: szövésben, fa- és kőfaragásban, építkezésben, táncban énekben. De minek soroljam? Ok őrizték meg az évszázadok során - miközben mint jobbágyokat, vagy szabadparasztokat megadóztatták, deresre húzták, kizsákmányolták - legfőbb kincsünket: anyanyelvűnket. Érzékletes, képi nyelvük hatott Petőfire és Arany Jánosra, közvetve többi íróinkra és költőinkre: Tamási Áronra és Sütő Andrásra... Mentegetőzésnek látszik ez, de nem az! Valójában gyakran ért a ki nem mondott, de hallgatólagos vád, hogy a kisebbségi létben „deheroizálok” és „demitizá- lok”. Igaz, nem hiszek abban, hogy akár a mítoszok, akár az illúziók segítenek! Csupán a bátor szembenézés sorsunkkal és önmagunkkal segíthet rajtunk! (Másfelől ismerjük a paraszt kívülről való, szinte becsmérlő szemlélet másik végletét. Emlékszem Balzac-nak egy kevésbé ismert könyvére, melynek címe szintén a Parasztok. Milyen álnokoknak, furfangosoknak, sunyiknak látja őket, amikor földesúr barátjánál falun nyaral. Megjósolja, hogy a parasztok rendre kihúzzák a barátja lába alól a talajt. Pedig csak arról van szó, hogy az évszázadokon át más-más társadalmi rendszerű eltiprás igenis gyanakvóvá, furfangossá tette a paraszt embert. (L. a furfangos kópé figuráját.) Illyés Gyula gyönyörű írásában, A puszták népé-ben lám, milyen szeretettel van megrajzolva a parasztság, mert belülről, az ő megértésükkel ábrázolja őket. Én ezt a belülről való látást próbáltam megszerezni.) De miért okozott számomra izgalmat, sőt gyönyörűséget a tény, hogy a mese hősei egyáltalán nem „csiszoltan” beszélnek, hanem mintha az utcáról, a hétköznapokból érkeztek volna azok a mesei hősök; hogy még káromkodnak is, átkozódnak is; hogy mindenféle szenvedély fűti őket. Mindez miért csupán számomra jelentett valami gyönyörűségest, élőt, valódit, igazit, vérbőséget, életességet? Csak én hittem, hogy ezt beemelni a költészetbe, nagyon is szép dolog? S vajon valóban nem valami esztétikum alatti jelenség? Bizonyára, ha nem vagyok amatőr, s tele lett volna fejem Max Lüthi esztétikai elveivel, ami a mese csi- szoltságát, éteri szépségét stb. illeti, nem is merem hangszalagra venni ezeket a meséket. Az olvasó ne csodálkozzék azon, ha be nem vallva talán, de kezdtem elveszíteni biztonságérzetemet. Legalábbis erre következtetek abból, hogy még jóval később, 1972-ben Féja Gézának is írtam erről a kétségemről. 0 megnyugtatott, hogy ez a „csiszolatlanság” valójában életesség, nagyonis modem. Lásd Heinrich Böll Csoportkép hölggyel című könyvében a szinte , jegyzőkönyvszerű” szigorral megírt vallomásokat, beszélgetéseket. (Más kérdés, hogy ez valóban milyen rafinált szerkesztési mód!) 43
