Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Sárándi József: Találkozásom egy utcalánnyal
Mi volt hát az az érzés, amit ott a klinikafolyosón átéltem? Mi a közöny? Egy tőről fakadna benne az öröm a fólszabadultsággal? Annyi bizonyos, kioltotta bensőm megkötő, el- és lekötelező vonzalmait. A felelőtlen ésszerűség állapota lenne? Vagy a hitehagyott szabadságé? Nehezékeitől könnyűit léggömb, kitéve uralkodó széliránynak, eltévedt golyónak, véletlen villámcsapásnak? Azt hittem rögtön „elszállok”, és súlyozni próbáltam magam a fájdalomesettek látványával. Az utcán pedig, a nagyvárosi zsibongásban, dübörgésben, csattogásban, fékcsikorgások hallatán, emberek és gépek több száz decibelnyi zajjá sűrűsödött őrületében egyetlen vágy hatalmasodott el rajtam: harapni. Harapni a nyugatról becsempészett anyagcsodákból készült, vadonat új fogaimmal. Harapni italba, húsba, nőbe. Elvegyültem a szeszélyesen áramló tömegben. Hagytam sodortatni magam, majd mikor azt unni kezdtem, megálltam egy körúti butik kirakata előtt, tükrében fene elégedett arcom, s feszes tartású alakom láttam, végül az üvegfalon túli farmerszerelések is fölrémlettek.- Kék bársony farmer kellene - mondtam a rám pillantó férfiúnak. Pultra terített néhány fazont, színárnyalatot. A sötétkéket választottam, s fölpróbál- tam. Passzolt rám, és jól állt rajtam.- Még ma viselni szeretném - közöltem az eladóval. Lemérte a nadrág hosszát és bólintott. Mosással, vágással százötvennel többe lesz, de háromkor érte jöhet. Tizenegy óra múlt néhány perccel, mikor az utcán zsebre vágtam az elismervényt. Közbevetés: Életemben egyszer volt dolgom hivatásos kurtizánnal, akkor sem a szükség vitt rá, inkább a kíváncsiság. A Találkozásom egy utcalánnyal című történetet kilencven őszén kezdtem írni, de megakadtam. Újra olvasva az „előszó”-t, fól- horgad bennem a kérdés, miért hagytam abba, hiszen a téma erősen foglalkoztatott. Nem a lustaság, gátlásaim gáncsoltak másfél évig. Eszembe jut Ágival történt találkozásunk csaknem minden mozzanata: bejött az Ibolya presszóba, és kérdezés nélkül asztalomhoz ült. „A szokásost és egy Marlborót!” - közölte, rá sem pillantva a pincérre. Napbarnított, megnyerő arcához, kihívó érzéki test tartozott. Akarsz engem, kisfiú? - érdeklődött gyújtatlan cigarettáját szorongatva. Mennyi? - kérdeztem vissza. Ezerötszáz - súgta halkan, de olyasképp, mintha szívességet tenne. Ezernégyszáz forintom maradt, és némi apró - ötlött eszembe -, föl kell hajtanom még valamennyit, hogy este haza is tudjak utazni. Rendben, de csak négykor érek rá - mondtam. Kortyolt a vodkából, és bólintott. Találkozzunk ugyanitt - javasolta. Lehetőleg ne késs! - kértem, majd cehhünket rendezve magára hagytam. Egy utcai fülkéből telefonáltam Cs. Miklósnak, a Kulturális Minisztériumba, és megkérdeztem, vissza tudná-e adni a néhány héttel korábban neki kölcsönzött összeget. A Szalay utca sarkán, a Borsodi Sörözőben nyújtotta át az Adyst. 13
