Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Sárándi József: Találkozásom egy utcalánnyal
Pénzemnél voltam. Megvagy, Ági - gondoltam magabízón. A történet folytatása A Kossuth téren fölléptem a kettes villamosra, s az Erzsébet hídtól a Rákóczi úton ráéró'sen sétáltam az Emke aluljáróig. Megálltam, és a lármától kissé kábán nézeló'dtem „az embersűrűs, gigászi vadon”-ban. Korgott a gyomrom. Enni kéne valamit, kipróbálni a fogaimat - gondoltam, s a közeli Kulacs vendéglőbe mentem. Rendeltem két deci Egri bikavért, az étlapról pedig Vasi pecsenyét. A húst csak félig süssék meg! - kötöttem a pincér lelkére. Félnyersen parancsolja, uram? - kérdezte furcsállkodva. Igen - feleltem nyomatékosan. Néhány másodpercig tétován állt (ez is egy hibbant alak, gondolhatta), aztán vállat vont, s alig leplezett, gunyoros mosollyal arcán indult leadni a rendelést. Várakozás közben a rágóizmokat gya- korlatoztattam, halkan csattogtatva fogaimat. A bor után hamarosan párolgó hús és a káposztasaláta is az asztalra került. A felszolgáló figyelmesen fűrészélű kést mellékelt a villához. Kortyoltam a borból, aztán hozzáláttam az evéshez. Erőlködés nélkül rágtam, és arra gondoltam, hogy talán még az egészen nyers húst is meg tudnám őrölni. Észrevettem, hogy több felől néznek, szakácstól a fizető pincérig, de a „beavatott” vendégek is figyelték töltekezé- semet. Az első falat gyomorba továbbítása után kevéske sót és borsot szórtam a hússzeletekre. Vettem a hasábburgonyából és a salátából is. Mit sem törődtem az étkezésemet kajánul szemlélőkkel. Viselkedésükből éreznem kellett, én vagyok számukra az aznapi csoda. Fizetek! - intettem a fölszolgálónak, és ittam az immár elfogyasztott próbaebédre. Borravalóval együtt száznyolcvan forintott fizettem. Egészségére, uram - mondta a főpincér, s némileg habozva így folytatta: „tudom, semmi közöm a dologhoz, engedelmével mégis megkérdezem, miért...?” Kíváncsiságból! - vágtam szavába, aztán fölálltam és köszönését is viszon- zatlanul hagyva, kimentem az étteremből. Az akkor még Lenin körúton betértem a Gong presszóba, egy üveg sörre. Jóllakottan iszogattam ott, s a várható eseményen tűnődtem délután háromig. Cigarettafüst és zsongító mormolás vett körül a valószínűtlenül kicsi helyiségben. A nadrág! A kereskedőnél. Csaknem megfeledkeztem róla. Kész van, kérem - fogadott udvarias mosollyal az úr. A próbafülkében átöltöztem, levetett nadrágomat pedig vállszíjas oldal táskámba gyűrtem. Indulhatunk az Ibolyába - döntöttem fejedelmi többesben a cselekvés következő célállomását kijelölve. Ahhoz képest, hogy milyen forgalmas a József körút, nem voltak sokan a szórakozóhelyen. A bejárattal szembeni sarokban ültem le. Onnan könnyen ellenőrizhettem az érkezőket. Mi tagadás, éreztem némi lámpalázat, hiszen számomra új volt a helyzet. Készültem a kétesélyes találkára, de indulati állapotom nem akadályozott abban, hogy figyelmem el ne kalandozzon. Nadrágom színéről az ultramarin és alkalmi ellentéte az égszínkék jutott eszembe. Azután egy groteszk kép villant föl bennem: „szabad-e, hol senki se lát, alulról szagolni az ibolyát?” Ibolyakék. IBOLYA. Milyen is voltaképpen a presszó? Ibolyán innen, vagy ibolyántúli? 14
