Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Sárándi József: Találkozásom egy utcalánnyal

Sárándi József

Találkozásom egy utcalánnyal

„Némely foltok nem távolíthatók el az anyag megsértése nélkül.”

(tisztítóüzemi cédula)

A

XX barátnőmnél töltött kellemes éjszaka után derűs, mondhatnám verőfényes, júliusi délelőttön indultam a fogászati klinikára. A József körúton csokor piros rózsát vettem és mellé Segal akkoriban (nyolcvanhármat írtunk) kiadott Love Story-ját. A babaarcű, bűbájos fiatalasszonyra gondoltam, aki docensként tanított az orvostudományi egyetemen, de azon a napon befejezni készült a fogaimon végzett műveleteket.

Örült a virágnak, ajándékkönyvnek. Vázába tette a rózsát, majd székbe ültetett, és a fertőtlenítés után koronázni kezdte rágószerveimet. Addig csiszolta, próbálta a hidakba épített koronákat, míg fogsoraimon valamennyi a helyére nem illeszkedett. Közben köpőcsészébe öblögettem az ínytájékról leválasztott kötőanyag-maradványokat. Fémtükörrel ellenőrizte a beillesztett paneleket, azután kért, szorítsam össze fogaimat. Összeszorítottam.

Jó lesz?

Igen - feleltem könnyebbülten.

Hát akkor kész is volnánk - közölte mosolyogva. - Csak azt a harmincezer forintot tudnám feledni - gondoltam -, amibe ez a tökéletesen nem érzésteleníthető, hosszadalmas „ceremónia” került. Az is igaz viszont, hogy az Irodalmi Alap, akkor még módos Jóistenke, kamatmentes kölcsönnel segítette számlám rendezését. Jobb-rosszabb írások honoráriumtöredékeivel törlesztettem évekig a tatarozás költségeit.

Pedig az a nő meg sem vágott engem. Abból gyanítom, hogy amikor első alkalommal a belvárosi magánrendelőjében történt vizsgálat után az anyagiakat szóba hoztam, ő nevetve oszlatta el aggályaimat: „.. .majd a szőrmések, ékszerészek..., érti, ugye? Elvárom persze, hogy a megjelent könyveiből dedikáljon nekem.”

„És ha bármi problémája van - mondta kezét nyújtva a klinika rendelőjének ajtajánál -, hívjon, akár otthon is...”

Távozás közben tágulni kezdett a tüdőm. Mélyeket lélegeztem a folyosó beteg- és gyógyszerszagú levegőjéből. Néztem a padokon sorsukra várva üldögélő, s az idegesen jöszmékelő, különböző rendű-rangú, szorongástól egyenarcú embereket, de részvétlen maradtam irántuk. Nem is próbáltam áltatni magam. Ugyan mit segített volna részvétem az ő fájdalomtól elfogult részvétlenségükön? Közönyt éreztem, noha sejtettem, nem közöttük feszengnek a szőrmések, ékszerészek.

12