Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Vekerdi László: Borúra derű? (Lengyel László: Tépelődés)
is közvetlen közelről, sőt belülről bírál, ezek a rövid esszék a maguk objektív személyességében igencsak szemnyitogatóak. Jelen recenzens például az esszék olvastán veszi észre, hogy jobbadéra úgy járkált emberek és események között mint Fabrice del Dongo a Waterloo-i ütközetben. Vagy csak a visszatekintés növelteti meg a szereplőket és eseményeket? Ki tudja. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy L. L. emlékeiből kirajzolódik a történések egyik lehetséges változata. És ennél többet valószínűleg ő maga sem akar. Végül is L. L. (szerencsére) nem történész, és így a múlt tán őt is inkább a történelmietlen „Lehetett volna másképpen is?” kérdés miatt izgatja? Az esszéi mindenesetre ilyesféle kérdéseket ébresztenek az olvasóban: Szükségszerű volt az ellenzék két szárnyának kölcsönös bizalmatlansága Monor urán? A hatalom kézzelfogható közelségbe kerülése miért bolondította meg és uszította egymás ellen az addig együttműködni, sőt egymást megérteni kész embereket? Merő, ám ügyesen leplezett karrierizmusból? Vagy mindig is egyedül Donáth Ferenc nemes kiegyenlítő egyénisége és állatszelidítő ügyessége csitította az egymásnak feszülő ösztönöket? S még ha gyerekkorától országvezetésre készült is valaki - mert L. L. portréja után visszaemlékezve igencsak valószínűnek látszik, hogy Antall József a legtisztább szándékkal arra készült - hatalomra jutva szükségképpen válik (mintha csak igazolni akarná L. L. jóslatát) törpe Luciferekre mennydörgő hű kicsi lakiteleki Zeusszá? És ami a legfontosabb: ésszerűbb és türelmesebb politikával, okos stratégiával nem lett volna mégiscsak elkerülhető a reánk szakadt gondoknak és bajoknak legalább egy része? Nem lehetett volna, nem lehetne-e még ma is legalább valamivel jobb viszonyt kialakítani közvetlen szomszédainkkal? Nem tudható, nyilván L. L. se tudja, különben tán maga is föltett volna efféle és az írásaiból igencsak következő kérdéseket. De nem tett föl. Finomabb, irodalmibb eszközökkel dolgozik. A Tépelődés-sei tépelődésre késztet másokat. Mint ahogyan őt meg láthatóan főleg a huszadik századi magyar poézis nagy árama késztette tépelődésre; a rengeteg találó idézet akár ennek a nyugtázásaként is felfogható. A választott idézet szellemében persze nem egyszer épp ellentétes következtetésre jut az idézettel, ez hozzátartozik a tépelődés természetéhez. Az egyik kulcs-esszéje például Orbán Ottó verséből indul ki: „S miért gyújtjuk föl városunkat hétfelől? / Miért fröcsögnek gyűlölködve szenátoraink? / És miért szag- lanak bosszútól szóvirágaik? / Miért kívánják vérrel jóllakatni azt / akinek nem tudnak kenyeret adni? / Mert tudják, hogy a barbároké a jövő, / s most várják a barbárok tankjait. / így veszi kezdetét a fényes örömünnep; / van pellengér, vesszőfutás, társastánc, virsli, sör... / S lemegy a nap. Csak tank nem jön sehonnan egy sem. / Csoda-e hát, hogy elfog bennünket a csüggedés? / Miben bízzunk, ha már a tankokban sem bízhatunk? / Csak másnap jön a limesek felől a hír, hogy semmi vész... / Van megoldás. Vannak barbárok. Mi vagyunk azok.” L. L. egyetért a verssel, hogyne is értene egyet, hiszen épp az előző tanulmányban vázolta fel Kupa Mihály és Kádár Béla tán megérthető, ám tökéletesen értelmetlen gyűlölködése és civódása köré azt az udvari, sőt bizánci Háló-t (vagy inkább tán versenyistállót) amit mi közmagyarok általában kormánynak hittünk. „A versenyfeltételek teremtóje, a játszma szabályainak kialakítója, egyetlen bírája a miniszterelnök. Egyes miniszterek ezt oly mértékben a sors rendelésének tekintik, hogy alvásukkal bizonyítják, méltóak a kormányfő kifürkészhetetlen szándékainak teljesítésére. De Kádár és Kupa bementek a pályára, bizonykodnak és harcoskodnak. Az életükért futnak.” így van-e vagy se, azt az elittől mérhetetlen távolságra élő és gondosan félretájékoztatott közember persze meg nem mondhatja. Lehet, hogy L. L. a poén kedvéért túloz. Kádár Béla és Kupa Mihály azért tán csak nem az életükért futnak. De lehet, hogy nekik ez az életük. Az is lehet, hogy 84
