Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Tarján Tamás: Legendák a nagyapákról
Zsigmond-félét: a miénk legendaszegény kor. Ha Rózsa Endre két évtizede megalkothatta — versben — a műszóvá lett kifejezést: történelemszünet, annak mintájára leírható, hogy jelenünk — legendaszünet. Annak ellenére is, hogy a század- és ezredvég, misztikumra és a számok bálványozására hajolva, mindig szereti a legendákat. Minket mostanában igencsak lefoglal a legendáktól való szabadulás óhaja. Igazság- és valóságkereső évtized a jelenlegi. S bár a legenda nagyon jól megfér a valósággal, sőt kölcsönösen értelmezik is egymást, csak ott jöhet létre jelentékenyen és virulóan, ahol van minek és van mihez képest legendásítani vagy legendásodni. Döntse el az utókor, helyesen gondolom-e. A gimnáziumban — jelképesen értve — mi is éjjel-nappal „satíroztunk”. Tudván tudva, hogy melyik (pap)tanárunknak mi a bogara. A piarista iskola akkor — 1963 és 1967 közt nekem, 1949 és nagyjából 1980 között egy egész országnak — maga is „legenda” volt. Ma: egy kiváló tanintézmény a többi közül; nincs miért előhozakodni a régi időkkel. Pedig szívesen rajzolnám meg legkitűnőbb, a magyar szellemi közéletben nem csupán szerzetestanárként vagy teológusként jelen volt, illetve ma is jelen levő oktatóim egyikének-másiká- nak portréját, legendakeretben. Örömest szólnék például az embernek is példamutató, irodalomtörténésznek is élvonalbeli mostani magyarországi piarista tartományfőnökről, aki szabálytalan irodalomóráit főleg reggel hatkor szerette tartani és Mészöly Miklósra, Pilinszky Jánosra, Nemes Nagy Ágnesre vonatkozó ismereteit, műelemzéseit úgy osztotta meg velünk, másodikosokkal-harmadikosokkal, mintha egyetem utáni posztgraduális képzést kapnánk. Nevét csak szerénységből (az ö szerénységéből) hallgatom el. Ennek a ragyogó szellemnek és szigorú jellemnek a gondolkodásmódjával azonban összefért, hogy ne tűrje meg a kopott farmernadrágot, mely köztudomásúlag akkor vívta ádáz pozícióharcát a hazai ruhatárba kerülésért. Egy óra kellős közepén Sz. L. osztálytársunk kezébe nyomta rendházi szobájának kulcsát, mondván: Domine, a szekrényben ott lóg két-három nadrág, melyet Sík úrtól örököltem. Válasszon magának egyet, szíveskedjék átöltözni. Sz. L., a fenegyerek átkullogott a rendházba, majd megszégyenülten visszabaktatott a nemrég elhunyt Sík Sándor korábbi rendfőnök úr fekete nadrágjainak egyikében. így volt. Valóság ez, valóság vala, ám szimbolikussága mindjárt legendásítja is. írógéppel kopogtatott, olvasható valóság volt az is, hogy egy másik, a természettudományokba és az éremgyűjtésbe merült tanárunk — Isten nyugosztalja — szívesen adott kölcsön könyveket nagy könyvtárából, ha aláírtunk egy cetlit: Ez a könyv halálom esetén X. Y.-t illeti, hozzá juttatandó vissza. X. Y. tanár urat ettől a furcsa mondattól még jobban kedveltük idegpattanásig feszült aszkéta mivoltában. Az egyetemen Tolnai Gábor volt az első „híres ember”, akivel az órarend összehozott. Egy évvel az érettségi után, egy esztendei vízfogyasztás-vizsgálói ténykedést követően, „visszatérve a szellemi életbe”, tőle túlfokozottan vártam, reméltem, hogy mint élő legenda szólal meg. Radnóti barátja, Sík Sándor diákja, egykori szegedi-fiatal professzor, akadémikus! Sajnos, Tolnai nem volt szuggesztív tanár (amikor megismertük, ötvennyol- cadik évét taposta). Előadásairól hamar elszállingózott majdnem az egész évfolyam, úgyhogy az univerzitás falai közül éppen száműzött katalógusmódszerhez kellett folyamodnia önvédelemből. Egy ellegendásult paródia is belejátszott árvaságába. Ma, két évtized távolából a Tolnaira alkatilag is hasonlító, kiváló eszű és humorú Melczer Tibor irodalom- történész személyéhez szokás kötni, amint szélesen az asztalra terülve Tolnait utánozza; mondván: Mikor én a Rottenbiller utca és a Rue Cujas sarkán találkoztam Szenczi Molnár Alberttel. . . Ebbe bele is sűrűsödött az az egyveleg, amit el-elkalandozó professzorunk óráról órára ismételt, variált. Mint szemináriumvezető azonban Tolnai fényesebb egyéniség volt (a Radnóti Naplóját jegyzetelő Melczer is bizonyára sokat tanult a Radnóti-spác- kolon). Az általában „közéletinek” hitt, és főleg politikai jellegű döntéseiért bírált profesz- szorról itt derült ki, mennyi egyéni fájdalom, személyes gond sebzi. Gondolatai már akkor inkább az elmúlás, mint a Tudományos Minősítő Bizottság körül jártak (melyben vezető tisztséget viselt). Idős korában, ha egy-egy délután betelepedett szobájába, mindig nyitva hagyta az ajtót, és örökösen eregetett füstfelhőivel jelezte: itt vagyok. Kinyitotta azt az 102
