Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Tarján Tamás: Legendák a nagyapákról
ajtót, melyet ritkán nyitottak rá. A folyóson elhaladva ilyen alkalmakkor nem lehetett kitérni a hosszabb beszélgetés elől. Ezek megtanítottak arra, hogy noha Tolnai nem volt jó tanár, igazságtalanság róla a „rossz tanár” legendáját terjeszteni. Olyan emberrel, akit mai eszem „legendás egyéniségnek” ítél, néprajzos diákként találkoztam. Nem Ortutay Gyulára gondolok, aki pedig hol valódi, hol mímelt kedvességgel sokat tett ezért a „rangért”. Viszont fehér hollók is gyakrabban röppentek át a tanszéken, mint ahányszor ő — rengeteg társadalmi kötelezettségétől szabadulva — fölbukkant. A tárgyi néprajzi tanszéket vezető Tálasi István szent ember volt, erkölcsi és pedagógiai fenomén. Ezen erények látható jeléről az Úristen olyképp gondoskodott, hogy Tálasi tanár úr kézfejét egy kis balesettel sújtotta. Ebből eredően jobb kezén a középső ujját (tényleg azt-e?) nem tudta behajlítani. Ezzel az állandó felkiáltójellel intett minket a jóra, az élet minden területén. Tudomásom szerint tőle származott az a minden eshetőséget mérlegelő rendelkezés, amely szerint az újsütetű néprajzos hallgatóknak, midőn húsz forint ellenében átvettek egy-egy másolt példányt a nagy szemináriumi szoba, a „kabinet” kulcsából, meg kellett esküdniök, hogy a helyiséget csakis rendeltetésszerűen használják, azaz ricsajozás, hancúrozás, paráználkodás stb. vétkein kívül főzni sem fognak a Dunára néző megszentelt falak (egyébként mint tudjuk, a hajdani piarista gimnázium falai) között, a könyvekkel zsúfolt helyiségben. Diplomaosztáskor beszolgáltattuk a kulcsot, visszakaptuk a húsz forintot. Tálasi professzor úrnak még nem kellett tekintettel lennie a pénz vészes romlására... De az is lehet, hogy ebben a procedúrában is szemérmes humora, bölcs embersége fejeződött ki. Ez a fejedelmi termetű, nagypapa külsejű, föltétien tiszteletet és tekintélyt parancsoló férfiú írott, nyomtatott életmű helyett a nevelésben és az útra bocsátásban lelte meg küldetése értelmét. A legendás ember azonban sem nem Ortutay, sem nem Tálasi volt. Nem egy „nagyapa”, hanem egy „nagymama”. Dömötör Tekla. Ha azt mondtuk a háta mögött: Tekla anyánk, azt a legnagyobb szeretettel mondtuk. (Döbbenetes, hogy mindkét lánya saját akaratából lépett ki az életből; az egyiknek az öngyilkosságát át kellett élnie.) Dömötör Teklának — számos egyéb mellett — az volt a legendája, hogy a diákokkal szemben elnézőbb, mint a diáklányokkal. Valójában az utóbbiak sem igen panaszkodtak rá soha, mert nem volt miért; én azonban a legnagyobb hálával emlékezhetem rá. „A világ népei” című kollégium egy részvizsgáját kettesben bonyolították Voigt Vilmossal, mai tanszékvezető utódjával. Feleletem siralmas volt, Voigt a kettes osztályzatra hajlott volna. Tekla néni jószívűen megszavazta a hármast. Ezt hamarosan „fél jegynek” érezte, és „fölkerekítést” javasolt. Négyes. Ám mivel a többiek beszámolója olyan szépre sikeredett, nem akarta, hogy kilógjak a sorból.. . Kétségtelen, nem hiányzott belőle a szeszélyesség, és különös egységet alkotott mindennapjaiban, környezetében, munkájában a rend és a szétszórtság. Részint az egyetemen, részint a pincében, részint rokonainál, részint kései kis lakásában tárolt könyvtárát bemutatva az Irodalomtörténet egy régebbi számának hasábjain már megírtam, mennyi tudás, emberi nagyság és humor lakozott e nem könnyű sorsú tudósasszonyban. Most csak azt elevenítem föl, hogy a legképtelenebb öltözékekben volt szerencsém látni őt, a tanszéken is, a barátok, ismerősök előtt mindig nyitva álló otthonaiban is, divatjamúlt kiskosztümtől a hálósipkáig — de Dömötör Tekla mindig fuvarozott magával valamit: egy üveg pálinkát, egy érdekes könyvet, egy öngyújtót (csak tűzkövet kellene venni bele!), és — bár nem állt adakozó természet hírében — a tárgyakat „Fiacskám, én ezt most ittfelejtem” jelszóval leteszegette. Büszkébb volt annál, hogy adjon. Ő hagyott. Jó szót, dörgedelmet, szellemességet is. Micsoda legendákkal tudna előállni, mondjuk abból az időből, mikor Szerb Antal tette neki a szépet! (Fölkerekített osztályzatomról még csak annyit: Tálasi Istvántól minden évben mindig jelest kaptam. Egyedül az államvizsgámat értékelte négyesre. A feleletet nézve teljesen indokolatlanul és igazságtalanul. Mindent tudtam, messze jobban, mint a korábbi jelesekkor. De ő meg azt tudta, hogy belőlem soha nem lesz néprajzos, főleg tárgyi néprajzos nem. Elveszett ember voltam a számára, rosszabb, mintha főzésre ragadtatom magam a kabinetben. Az államvizsgán nem osztályzott, hanem 103
