Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 7. szám - Lengyel András: A népi-urbánus szembenállásról (Egy szöveggyűjtemény néhány tanulsága)

nek a mezőnek a logikai-filológiai analízise viszonylag szilárd alapot ad a makroelemzéshez is.

A népi-urbánus szembenállás történeti s gondolkodástörténeti elemzése, sajnos, ma még csak valahol félúton van a hiedelmek historizálása, s a logikailag-filológiailag megalapozott tudományos értelmezés között. Az értékelések és a megközelítési szempontok még javarészt hiedelemszerűek s aktuális szempontok szerint szelektáltak de az elemzendő szövegek köre mindinkább a gondolkodástörténeti jelenség belső természete szerint áll össze. Azaz: mindinkább a valóságos jelenségekről beszélünk, ha ezeknek értelmezése még bizonytalan s ellentmondásos is.

Nagy Sz. Péter szöveggyűjteménye (A népi-urbánus vita dokumentumai 1932—1947. Bp. 1990. Rakéta Könyvkiadó) e felemás helyzet tükre. Minden eddiginél pontosabban adja meg a sajtóvita dokumentumait, a vitákat tárgyiasító szövegeket, s ezzel számvetésre készteti a „szakmát”. Az előzményeket nem mutatja be, s az „utóéletre” (a vita újraéledésének különböző fázisaira) sem fordít figyelmet. Csak a népi-urbánus háborúskodás „klasszikus” szakaszát dokumentálja, de azt a terjedelmi lehetőségek keretein belül viszonylag jól, csupa lényeges szöveget prezentálva. „E szöveggyűjtemény elsődleges célja — mondja Nagy Sz. Péter maga is az Utószó ban — a dokumentálás, a sokat emlegetett és kevéssé ismert s pontosan eddig soha nem körvonalazott, ún. népi-urbánus vita minél objektívebb bemutatása.” S a válogatás, a válogató óhaja szerint, „egyaránt képes reprezentálni a vita legfontosabb szereplőit, szempontjait, hangnemét és megjelenési formáinak változatosságát is.” (483.) A nagyobb terjedelmű művek, pl. Németh László Kisebbségben című könyvesszéje (1939), az ún. második szárszói konferencia előadásanyaga (1943), vagy Babits Mihály Németh Lászlóval vitázó nevezetes nagyesszéje, a Pajzzsal és dárdával persze nem kerülhetett be e válogatásba — de Nagy Sz. Péter tud róluk, s hivatkozik rájuk. Ezek tehát e kötethez értendők.

A szöveggyűjtemény anyaga három fejezetre tagolódik. Az első: „írók, fegyverbe!” 1932 —1933; a második: „Új Szellemi Frontot!” 1935—1936; a harmadik: „Polgárság és parasztság” 1936—1947 cím alatt összesen 73 írást tartalmaz, s egy negyedik, Utóhangnak elkeresztelt fejezet három egykori vitázó (Fejtő Ferenc, Ignotus Pál, Illyés Gyula) utólagos számvetését, történeti summáját adja. Az első két fejezet válogatása lényegében helytálló, a fejezetcímek is ide illők (bár az elsőben az írások sorrendjében — időrend — hiba is akad); a harmadik fejezet azonban meglehetősen elnagyolt. Ez a tíz év önmagában is tovább tagolandó lett volna, s nagy szöveghiányok jellemzik. Erősen kétséges, hogy e viták anyagából elhagyható-e például K. Havas Géza, Kecskeméti György, Lukács György, Révai József s még mások számos írása. (Ha volt például egyáltalán urbánus ideológus, akkor az kétségkívül K. Havas Géza volt; ő például sokkal inkább sorolható a militan- san antinépi táborba, mint mondjuk Fejtő Ferenc, aki a népiek számos emberét s nem egy törekvését méltányolta. K. Havas kihagyása tehát szarvashiba.) De a harmadik fejezet tulajdonképpen megtévesztő is; a fejezetcím azt ígéri, hogy 1947-ig kíséri figyelemmel a vitát, valójában azonban alig megy túl 1940-en. Az anyag zöme 1940 előtti, az 1945 utánról bekerült Írások pedig nem reprezentatívek; mennyiségük is, vitajellemző erejük is elégtelen. Helyesebb lett volna tehát vagy csak 1944-ig elmenni (s még akkor is bővítendő lett volna a válogatás), vagy az 1945 utáni vitaanyagot jelentősen kibővíteni. Az 1945 utáni periódus bemutatása persze legalább még plusz egyharmad terjedelmet kívánt volna. A jelenlegi megoldás azonban mindenképpen hiba; hogy ma élő probléma a népi urbánus szembenállás, az nem utolsósorban a vita 1945 utáni, az addiginál sok szempontból szélsőségesebb és durvább menetéből, az akkor adott s kapott sebek mélységéből adódik.

Sajnos, valószínűleg a népi-urbánus vita mai felemás intellektuális recepciójából fakadóan, Nagy Sz. Péter a vita mibenlétét, értelmét nem nagyon bolygatja. Utószava inkább csak technikai jellegű tájékoztatást ad, a szövegeket úgy bocsátja rendelkezésünkre, hogy adekvát értelmezésükhöz, kontextusuk fölvázolásához már nem ad segítséget. (Az Utóhang három írása, bár korántsem érdektelen: Fejtő is, Ignotus Pál is, Illyés is fontos megközelítést képvisel — nem tekinthető „végső” vitakommentárnak. Ők a vita részesei, tehát

64