Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Gömöri György: A hasadt teljesség (Horváth Elemér: A szélrózsa gyökerei)
mégis mások, mint mi — másságuk egyik magyarázata a miszticizmusra marad. Amiről Baka ír, az a nagyregény témája lehetne. A kelet-európai kisváros, a vétlenségből fakadó tehetetlenség ön- sorsromboló megvált(hat)atlansága. Ady és Széchenyi magánya érzékeltethette ezt a válságot (Háborús, téli éjszaka 1977, Döbling 1983), de a téma igényes feldolgozása a nagyregényben még nem született meg. Baka kisprózát ír. Az író művei beleillenek egy sorba, amelyet Borges, Bulgakov, Hoffman, Kis neve fémjelez. A „mágikus realizmus” öndefiníciója nem újítás, hanem kapcsolat a romantika idején kidolgozott alkotói módszerrel, amelyet a 20. század tovább gazdagított. A téma maga az élet; a gazdátlan lelkek itt bolyonganak Isten labirintusában és nem menekülhetnek a bűn Minótaurusza elől. Isten és a Sátán játszmája (legyen sakk vagy kártya) még nem dőlt el, még téték vagyunk, de a győztes Thészeuszok sorsa is előre eldöntetett: „A Minótauruszt legyőztem, nemsokára diadalt aratok a kentaurok felett is, megküzdök az amazonokkal, törvényeket adok Athénnak, leszállók az Alvilágba, elrabolom Helenét, s végül — any- nyi véres győzelem, lesújtó kudarc és csalódás után — Szkhürosz szigetén a féltékeny Lükodé- mész a tengerbe taszít majd.” (Én, Thészeusz). Ez lehet a csodálatos, kalandokban és élvezetekben gazdag, vágyva vágyott élet. Pedig ez éppen úgy nem jut a kiskatonának, mint ahogy Beremé- nyi Géza kiskatonájának sem, aki részegségéből ocsúdva-józanodva csak bámulja az új gazdasági mechanizmus világában is tovább gazdagodó férje oldalán sétáló kamaszszerelmet, Szukics Magdát. (Gothár Péter: Megáll az idő) Ó, az az isteni ajándék! „Még tizenöt év múlva is elutazol majd egy Duna-parti kisvárosba, mert valakitől azt hallottad, hogy odament férjhez, és egész nap járni fogod a város utcáit a nyirkos, decemberi hidegben, hogy véletlenül találkozz vele, és a cipőd átázik a lucskos hóban, a kezed lilára fagy, mert a kesztyűdet a vonaton hagytad . ..” Vasárnap délután). Azonban a fiú nem Szindbád (Krúdy novellája jut eszünkbe, a Női arckép a kisvárosban), neki sem ez, sem egy másik találkozás (Margit) sem sikerül. Vagy gondoljunk Séner János nyomasztó világára, amelynek alanya hol az egy évben, egy hónapban és azonos családi háttérben született Liszttel kénytelen összemérnie magát, hol pedig azzal a gyávaságával kell szembe néznie, amely elveszttette vele Terézt. Baka világa sötét, nem véletlen, hogy hiányzik az idill és a megbocsátó humor a művekből. A gúny, a groteszk, a szatíra csak időlegesen fedi, de nem feledteti kényelmetlen érzéseinket. A Beavatások — beavatások. Mibe avarnak be a Szekszárd —Sárd terében játszódó, 1848-tól a XXI.(?) századig ívelő történetek? Kell-e ez a beavatás? Bár a konkrét helyszínek leszűkítik, ám a kalandok biztosítják a feloldódást: fogadjuk el Baka szerepét. Szükségünk van arra a létélmény- közösségre, amelyet a szerző teremt meg, amelyben nemcsak az íróval válunk, válhatunk eggyé, nemcsak múltunk szeleteiben vagy képzelt jövőnk (jelenünk tükre, de torzít) cserepeiben ismerünk, ismerhetünk önmagunkra, hanem megtanuljuk, hogy egyek vagyunk kortársainkkal, egyek vagyunk magyarságunkkal. A fölismerés, a ráismerés a megismeréshez vezet bennünket. A kötet tenyerünkbe simul. A választott festő, a szegedi Pataki Ferenc képzelt táján bolyongó nőalak figyelmeztet arra: mégsem lesz könnyű olvasmány ez a könyv. A képi világ egy korábbi, rendezett állapotra utal — lehet, hogy a kapun túl minden másképpen van? Az antik világ misztériumai titokzatosságukkal és zártságukkal vonzották a hívőket. Baka István beavatást ígér, s aki rászánja magát az olvasásra, az más emberként teszi le a könyvet — bízunk abban: jobb emberként (de legalábbis kedvet kap a többi kötet olvasásához is). (Pannon) Varga Magdolna A hasadt teljesség Horváth Elemér: A szélrózsa gyökerei Kevés emigráns költőnek adatott meg, hogy élményeinek és a nyelvnek vegyes nyersanyagából önálló és újszerű világot teremtsen. Konzervatív szemlélettel is lehet szép verseket írni, de az ilyen líra terhe a túlságos kötődés a múlthoz, a jelen elutasítása, vagy panaszos ostorozása; az avantgárd költője pedig, aki a múltat, mint ballasztot vetné ki a művészet kosarából és csak az újítás mikéntjeire koncentrál, más módon vét a kreativitás eszménye ellen. Horváth Elemér kivételes eset, mert egyrészt bátran (már-már gátlástalanul) él a modem versbontás eszközeivel, de ugyanakkor egy olyan lírai ént állít előtérbe, amely szüntelenül diakronikus viszonyban áll az idővel: jelenében a múlt kérdez rá a jövőre. Ezzel verseiben gyakran sikerül teljesség látszatát keltenie, viszont — mivelhogy ugyanakkor kétfelé hasadtnak tételezi magát — a teljesség elemei állandó vonzásban és feszültségben vannak egymással. Horváth lírájának emblémája ezek szerint alighanem a hasadt teljesség. Mindezt első magyarországi kötetének (válogatott verseinek) alapján mondjuk róla. A szélrózsa gyökerei egészében szép és súlyos kötet. Egy olyan költő arca bontakozik ki belőle, akit eddig — ilyennek — nem ismertünk. Ismertük ugyan 108
