Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Gömöri György: A hasadt teljesség (Horváth Elemér: A szélrózsa gyökerei)
és szerettük A mindennapok arca klasszicizáló derűjét és hermetikus extázisát, A homokóra nyaka, vagy a Maya tükör merész szimultanizmusát és elbűvölő természeti képeit, és még sorolhatnám a korábbi Horváth-kötetek vagy ciklusok címeit. Viszont A szélrózsa gyökerei-ben többek között éppen az az izgalmas, ahogy összefűzi (néhol megritkítva) az egyes ciklusokat, amelyek a végén (minden ellentmondásukkal együtt) egy egységes horvátheleméri lírai életművé állnak össze. Ezelőtt egy évtizeddel még úgy láttam, Horváth Elemér egyik fő problémája az idegenség- otthon dichotómiája. Most, az összegyűjtött versek alapján úgy tűnik, az identitás szüntelen megfogalmazása és újrafogalmazása mellett a költőnek legalább akkora gondja az idő paradoxonjának elfogadása. Már-már közhely a „történelem iróniájáról” beszélni, arról, hogy soha semmi nem valósul(hat) meg abban a formában, ahogy azt az ember kezdetben eltervezi, ahogy azt a nagy történelmi egyéniségek elképzelik. Ez az idővel is így van: nincs olyan ember, akinek mindig minden akkor sikerült volna, amikor azt legjobban kívánta. Horváthnál is a gyerekkor és a halál végletei között ingázik a képzelet, néha meg-megállapodva egy behavazott kerten, egy katánggal borított mezőn, vagy egy hazai templomtornyon. A mérleg nyelvét egy szerelem tartja — A szélrózsa gyökereiből hozzávetőleges pontossággal az is megmondható, ez mikor lángolt fel, s mikortól játszik szinte már központi szerepet Horváth Elemér lírájában — 1976—78-tól kezdve. Ezért mondhatjuk, hogy Horváth első hazalátogatása az Egyesült Államokból (ahol vagy harminc éve él) új helyzetet teremt lírájában. Ezt írja erről: „Örömről csókról csendről hallgatás S az öngyilkosok száma nő De én nem ítélni jöttem nem sírni és nem az ifjúságomat keresem (néha még hallom a sziréneket) Egy asszony él itt akit szeretek Másképp: kibírnám csak így: a hazám” (Modus vivendi) Horváth Elemér lírájának ez a része tehát önéletrajzi ihletésű. Érzékenyen regisztrálja a Magyarországon támadt szerelem további alakulását, csúcsait és hullámvölgyeit, egy egész ciklust szentelve annak a levelezésnek, amely ébren tartja ennek a meglehetős földrajzi távolság miatt néha már ki-kihunyó érzésnek a parazsát (Levelek sehová). De szerelmének mind újabb megval- lása és megfogalmazása sem képes változtatni azon a kettősségen, ami (úgylátszik) szervesen jelen van Horváth Elemérben, az Amerikában élő, s ott nyomdászként dolgozó magyar költőben. Aki az „Asszony az ibolyák közt” című versben így vall kedvesének: „Nemcsak magamat szerettem veled hanem az egész megmérgezett édent a haza legendáját a térképen és igen a száműzetésemet Ahol az ifjúságnak vége lett...” Ugyanebben a versben teszi föl azt a szónoki kérdést is, ami ott lebeg, láthatatlan keselyűként Horváth egész költészete fölött: „Ó dallam amire ráment az életem örök vagy-e vagy csak történelem?” Ezt a két sort valahogy így olvashatnánk át prózába: maradandó-e a politikai szenvedélyek örvényében alkotott mű, vagy csak adalék, része a huszadik század történelmének? Az ötvenhatos indítás nélkül Horváth lírája nem lenne az, ami, de az is bizonyos, hogy identitás-keresése és megélt, majd megírt szerelmi kapcsolata mellett foglalkozik más, talán örökebb dolgokkal is: az európai kultúra elemeiből próbál összeszerkeszteni egy új esztétikai minőséget. Ez kezdetben szürrealista technikával történik, de később Horváth kialakít magának egy olyan kihagyásos és nyelvtanilag is kissé csonka versbeszédet, ami kifejezi szinkretizáló igényét — igényét az egyetemes kultúra értékeire. Ezeket a kultúrtörténeti utalásokkal teli verseit talán kevésbé érti a nem modern nyugati verstechnikán nevelkedett olvasó, noha ezeknek is van sajátos zenéje. Mint az ilyen soroké: „Katasztrofális kontinens kenyér alvó vére az abroszon s kiböngészett szótárban bütykös ujj megállt a neveden Diotima” (Földieper, XXX.) Máskor Horváth Elemér polüglottizál: angol, olasz vagy latin sorokat kever versébe. Ezzel megsérti ugyan a magyar purizmus szabályait, de a vers tónusába különös fűszert csöppent ez a szándékos keverés: estére tető alatt volt a ház a mátkapár a forgácsra hevert s megölelték egymást én egy terméskövön ültem s néztem a kezemet amely itt egész nap segédkezett és eszembe jutott idővel paloták de addig is míg alusznak flow gently sweet Afton 109
